- Mindig is azon a véleményen voltam, hogy te meg tudod védeni magad! -vágta a fejemhez a szavait.
Tudom, megint én csesztem el mindent, mindig én vagyok az, aki hamar esik csapdákba. Vakon bízom a sorsban, mint ezt már számtalanszor meg is tettem, és eddig, mintha minden alkalommal "Fifty-Fifty" eséllyel be is vált volna. Ha azt nézzük, mennyiszer ejtettek pofára az életem során... akkor volt miért harcolnom. Akkoriban sokkal többet bírtam, mint most, 23 évesen. Lehetséges, hogy hamar feladtam a harcot. A sötétben tapogatózok, a fényben megvakulok, mert a jó dolgok, azok a csecsebecsék, amik megtetszenek, kiszúrják a szemem... a sötétség afféle menedék, de bármit mondok, sosem lesz jó vége. Vagy ha cselekszek. Mert az éj sötét, és tele van iszonyattal.
- Tudom, hogy megbízhatok benned, és tudom, hogy nem szívesen hazudsz. De mond meg, most az igazat mondod, vagy...
- Az igazat mondom -néztem a szemébe. -Nem akartalak megbántani.
Dave az ablaknál állt, a korláton megtámaszkodott és bámult ki a nagy világba. Láttam magam előtt az arcát, amint szidja Loomist, szid engem, szidja azt, hogy mi történik körülötte, körülöttünk.
Láttam megemelkedni a vállát, ebből azt szűrtem le, hogy mélyen magába szívja a levegőt. Remegve fújta ki, majd váratlanul megfordult, és megindult felém.
- Nem bántottál meg -fogta meg a kezeimet. Mellmagasságba emelte őket, hüvelykujjával simogatta az ujjperceket, azt nézte, épp mit csinál. -Csak nem értem... miért barátkozol egy olyan emberrel, aki egy agresszív állat? Ha akar, bármikor megüthet.
- Ő nem olyan -suttogtam. Láttam a szemében a bánatot, hogy nem az ő oldalát fogom, hanem Loo-ét. Most árulónak érzem magam, de mindent megtennék csak azért, hogy jó legyen. -Túl régóta ismerem őt ahhoz, hogy ilyent gondoljak róla.
- Én nem ismerem. A teljes jogom viszont megvan hozzá, hogy ilyent feltételezzek róla, a hallottak alapján! -emelte fel a hangját -Jerry...
Elfordultam tőle. Nem azért, mert megsértett. Sokkalta inkább azért, mert félek, hogy mit mond, félek, hogy látja az arcomat, esetleg azt feltételezné, hogy mind ez a reakcióm amiatt van, hogy ilyennel vádolja Loomist. Nem. Azért van ez a reakcióm, mert félek attól, hogy elveszi tőlem valaki Dave-et, hazugsággal, vagy igazsággal. Most, hogy több mindent átéltünk, tudatni akarom vele, hogy számomra Ő a minden.
- Jezz'? -érintette meg a csupasz vállamat, amitől majd össze estem. Szeretem az érintését, tudom, hogy bármitől megtudna védeni. Lehet, hogy mindezt csak elakarom hitetni magammal, és nem is tudna semmitől megvédeni, de én ezt most érzem. -Szereted őt? -suttogta a fülembe.
Riadtan néztem magam elé, az alsó ajkamat simogattam idegességemben. Tudtam mi a helyes választ, de valójában mégsem voltam benne igazán biztos. Zavart lettem.
- Nem -válaszoltam végül kis hatásszünet után. Éreztem a vállamon a meleg leheletét, amitől megborzongtam.
Végig simított a vállamtól végig a derekamig, összeértünk, fejét a vállamon pihentette. Kezeimet az alhasamra tettem, ott kulcsoltam össze az ujjaimat. Dave a könyökömtől az alkaromig, majd a két kézfejemig jutott el, ő is összekulcsolta az ujjait az én kezem felett. Egy hosszú puszit hagyott a nyakamon. Éreztem, hogy arca kezd borostásodni. Én szeretem, ha egy férfi arca borostás. Vagy van egy rövidebb szakálla. Az olyan dögössé és még férfiasabbá teszik őket. Olvadozok az olyan látványon. (Persze, csak ha egy nekem bejövős fajta fiút látok meg.!)
- Nem hiszlek el -nevetett. -Kiborítasz, Te Nő.
- Kiborítalak? -nevettem fel. -Tudnád, én mit összeizgulok!
- Nem tudom... -vallotta be. Jó, ezt nyilván gondoltam. -Elmondod?
- Ennyire érdekel? -néztem fél szememmel rá(ja, az egy hal). Mosolyogva biccentett, majd visszanéztem magam elé előre. Ringatózni kezdett az ölelésében, kellemes érzés volt, és felpezsdített erővel, valahogy sokkal jobban éreztem magam tőle, mint azelőtt. Aztán elkezdtem agyalni. Mosolyogtam egy pár emléken, az első csókunk is eszembe jutott, ami ugyebár nem mostanában volt. Minden régebbi emlék mosolyt csalt az arcomra, aztán már oda jutottam, hogy fogalmam sem volt, mit is szerettem volna mondani. Felnevettem. -Fogalmam sincs -nevettem magam elé nézve, hitetlenül. -Nem tudom.
***
Mivel a napok zavarában azt sem tudtam, hogy ki vagyok... mindent összesűrítettek nekem. Szerencsére találtam egy olyan álláslehetőséget, ami az internettel foglalkozik. Vagyis az internet nagy szerepet tölt be ebben a munkában. És mivel eleve ezt csinálom, nagyon megtetszett. Rögtön el is mentem az interjúra, szerencsére nem voltak sokan előttem, nem kellett annyit várakoznom, és ugye kevesebb volt a "vetélytárs" is. Bementem, addig minden tökre klappolt, tök faja volt a helyzet. Leültem a helyemre, amit mutatott a pali. Az irodában körülnéztem, kellemes lime színűek voltak a falak, fehér csík (egy vastag középen, 1-1 vékonyabb pedig a vastagot ölelte) vízszintesen a fal közepén, a falon képek, szép világosbarna bútorok. Barátságos környezetnek tituláltam be.
- Szia -köszöntött a fazon, ami teljesen kizökkentett a bámészkodásból, de egyből ráfigyeltem persze -, a nevem Michael De Santa -Mike sötétkék -már majdnem, hogy farmernek néztem -színű öltönyös, hófehér inges, "leszaromanyakkendőt" öltözésű, hátranyalt hajú, nagyjából 40-45 év körüli helyes pasas. Mármint így első ránézésre. Nyugodtabb fajta, nem olyan, mint Loomis, nem lobbanékony. Gondolom ismeri ő is a jellemet, hogy mi az az első benyomás az embereken.
- Ő... Jeremiah Henderson -ráztam vele kezet.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Jeremy. Szólíthatlak így? -bólintottam. Egyáltalán nem zavar, mivel jobban szeretem, ha az emberek inkább becéznek, minthogy a teljes nevemet mondják ki. -Rendben. Miért jöttél el?
- Szeretnék dolgozni? -kérdeztem teljesen komoly arckifejezéssel. Na jó, ez túlzás, mert direkt csináltam, de lehet, hogy nem kellett volna. Jó. Ez erős volt.
Micheal csak nézett, majd elkezdett nevetni.
- Jó a humorod. Na de viccet félre téve.
- Már egy jó ideje nem találtam munkát, az előző munkahelyemről meg kirúgtak, és...
- Miért rúgtak ki? -látszott rajta, hogy érdeklik őt az ilyen témák. Előredőlt a széken, könyökét megtámasztotta az asztalon, ujjait pedig összefonta, és figyelt.
Elfelejtettem, hogy hol is vagyok pontosan, annyira lesokkolt, hogy ez a férfi most kíváncsi a részletekre. Fogalmam sincs miért, hogy miért sokkoltam le annyira, de úgy éreztem, mintha egy százmillió fős teremben lennék. Pedig csak ő volt ott.
- Ne akard tudni -nevettem kínomban, mert... tényleg nem akartam elmondani. Nagyon kínosnak éreztem azt, hogy az esetet, amiért kirúgtak, elmondjam. Csalódottan hátradőlt a széken, majd figyelt tovább, csak annyit mondott, folytassam. -Otthon az internettel foglalkozom, szétfüggőm az agyam a neten. Általában bloggerkedek, van egy online naplóhoz hasonló blogom. És van egy átlagos, történetírós blogom.
- Ezeket a blogokat megnézném -jelentette ki. Letudnád nekem írni a címüket?
- Vagy akár most meg is mutathatom... -böktem az előtte lévő monitorra. Mike biccentett, majd mondta, hogy menjek csak oda mellé. Lehajoltam, megnyitottam a böngészőt, és beírtam az URL-címet, meg is nyitotta a blogot. Olvasgatta a sorokat, amit utóbb raktam ki bejegyzések, azokba beleolvasott.
- Jó, ez tetszik -biccentett, majd előhoztam neki a másik blogomat, amin a történetemet írom. Figyeltem a reakcióját, hogy mit mond, milyen arckifejezéssel fogadja a blogom designját, meg a történetet, ahogy olvassa. Na szóval, hogy mi a teljes reakciója az egészről. -Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen színes lány ilyen sötét dolgokról ír. Egy ilyen sötét blogban -a sötétséget úgy kell értelmezni, hogy az egész blog feketéből és éj-kék színből van felépítve, a fejlécen is főképp ezek a színek játszanak, a főszereplő viszont szürke, és világosabb, ezért jobban kitűnik. A történetet olvasgatta, néha láttam, ahogy a szája tátva marad, majd hamar vissza is csukta. -Zseniális -tapsolt kettőt, majd hátradőlt a székén. Rám mosolygott. Az ablakpárkánynak dőltem, támasztottam magam. -Mégis honnan jönnek ezek a gondolatok?
Elnevettem magam. Az arckifejezés az mindent megér, ha láthatom, rendkívül jól esik. Bármilyen reakció is az, látom az emberek szemén, hogy ámulattal figyelik, akkor is, amikor nem tudják, ki is vagyok.
- Az életem során több minden dologban volt részem -kezdtem bele. -Először 10 évesen ért egy trauma, amikor láttam egy embert meghalni. Másodszor két évvel azután láttam, ahogy egy ember megöli a másikat. Kést szorított a torkához, én meg pont ott voltam, kukucskáltam. Nem kellett volna. Harmadszorra 17 évesen ért egy eset, ahol verekedés alakult ki, mindenki törött üvegekkel és billiárd dákóval ütlegelte a másikat -láttam Mike arcán, hogy nem akarja elhinni, de az "együttérzés" is meglátszik ugyanúgy az arcán. -A negyedik eset pedig három évvel ezelőtt történt -ellöktem magamat a párkánytól, megkerültem az asztalt, a polc felé mentem, amin figurák sorakoztak. Megfogtam a szerencsehozó elefántot, az ujjaim között forgattam. -Babonás vagy? -mosolyodtam el. Hátra néztem, Micheal szája tátva maradt, szeme csillogott, teljesen ki volt nyitva. Tovább mosolyogtam, majd visszaraktam a helyére a bábut. Megigazítottam a hajamat, mivel úgy éreztem, egy tincs a fejem tetején nem jó helyen van.
- Mi volt legutóbb? -kérdezte.
- Érdekel, mi? -nevettem.
- Nem értem, hogy miért nevetsz, amikor ezek komoly dolgok.
- Igazából nem érdekelnek. Ami történt, az megtörtént. Mást úgysem tehettem volna -vontam vállat. Szóra nyitotta egyből a száját, de nem hagytam, hogy elmondja, amit akar. Inkább közbevágtam a szavának. -Ha arra gondolsz, hogy hívhattam volna a rendőrséget...mert 10 éves voltam. Persze, majd egy nokedlinek hisznek.
- Jó... -dőlt előre. Arcát dörzsölte. -azt hiszem, hogy veled lesz a legjobb dolgom.
- Ezt, hogy értsem?
- Tiéd az meló.
Örömmel fogadtam, hogy nekem adta az állást. Éreztem, hogy tudni akar még valamit. Sejtettem is, hogy miről van szó, de úgy éreztem, ez a történet még várhat. Odébb lesz, mire teljesen ki tudom ismerni. A főnök akaratát kell megtudni, nem a sajátodat elárulni, mert az mindent elront. Szóval inkább hallgatok, megköszönöm, hogy a cégnél dolgozhatok, és viszon'látásra.
Elfordultam tőle. Nem azért, mert megsértett. Sokkalta inkább azért, mert félek, hogy mit mond, félek, hogy látja az arcomat, esetleg azt feltételezné, hogy mind ez a reakcióm amiatt van, hogy ilyennel vádolja Loomist. Nem. Azért van ez a reakcióm, mert félek attól, hogy elveszi tőlem valaki Dave-et, hazugsággal, vagy igazsággal. Most, hogy több mindent átéltünk, tudatni akarom vele, hogy számomra Ő a minden.
- Jezz'? -érintette meg a csupasz vállamat, amitől majd össze estem. Szeretem az érintését, tudom, hogy bármitől megtudna védeni. Lehet, hogy mindezt csak elakarom hitetni magammal, és nem is tudna semmitől megvédeni, de én ezt most érzem. -Szereted őt? -suttogta a fülembe.
Riadtan néztem magam elé, az alsó ajkamat simogattam idegességemben. Tudtam mi a helyes választ, de valójában mégsem voltam benne igazán biztos. Zavart lettem.
- Nem -válaszoltam végül kis hatásszünet után. Éreztem a vállamon a meleg leheletét, amitől megborzongtam.
Végig simított a vállamtól végig a derekamig, összeértünk, fejét a vállamon pihentette. Kezeimet az alhasamra tettem, ott kulcsoltam össze az ujjaimat. Dave a könyökömtől az alkaromig, majd a két kézfejemig jutott el, ő is összekulcsolta az ujjait az én kezem felett. Egy hosszú puszit hagyott a nyakamon. Éreztem, hogy arca kezd borostásodni. Én szeretem, ha egy férfi arca borostás. Vagy van egy rövidebb szakálla. Az olyan dögössé és még férfiasabbá teszik őket. Olvadozok az olyan látványon. (Persze, csak ha egy nekem bejövős fajta fiút látok meg.!)
- Nem hiszlek el -nevetett. -Kiborítasz, Te Nő.
- Kiborítalak? -nevettem fel. -Tudnád, én mit összeizgulok!
- Nem tudom... -vallotta be. Jó, ezt nyilván gondoltam. -Elmondod?
- Ennyire érdekel? -néztem fél szememmel rá(ja, az egy hal). Mosolyogva biccentett, majd visszanéztem magam elé előre. Ringatózni kezdett az ölelésében, kellemes érzés volt, és felpezsdített erővel, valahogy sokkal jobban éreztem magam tőle, mint azelőtt. Aztán elkezdtem agyalni. Mosolyogtam egy pár emléken, az első csókunk is eszembe jutott, ami ugyebár nem mostanában volt. Minden régebbi emlék mosolyt csalt az arcomra, aztán már oda jutottam, hogy fogalmam sem volt, mit is szerettem volna mondani. Felnevettem. -Fogalmam sincs -nevettem magam elé nézve, hitetlenül. -Nem tudom.
***
Mivel a napok zavarában azt sem tudtam, hogy ki vagyok... mindent összesűrítettek nekem. Szerencsére találtam egy olyan álláslehetőséget, ami az internettel foglalkozik. Vagyis az internet nagy szerepet tölt be ebben a munkában. És mivel eleve ezt csinálom, nagyon megtetszett. Rögtön el is mentem az interjúra, szerencsére nem voltak sokan előttem, nem kellett annyit várakoznom, és ugye kevesebb volt a "vetélytárs" is. Bementem, addig minden tökre klappolt, tök faja volt a helyzet. Leültem a helyemre, amit mutatott a pali. Az irodában körülnéztem, kellemes lime színűek voltak a falak, fehér csík (egy vastag középen, 1-1 vékonyabb pedig a vastagot ölelte) vízszintesen a fal közepén, a falon képek, szép világosbarna bútorok. Barátságos környezetnek tituláltam be.
- Szia -köszöntött a fazon, ami teljesen kizökkentett a bámészkodásból, de egyből ráfigyeltem persze -, a nevem Michael De Santa -Mike sötétkék -már majdnem, hogy farmernek néztem -színű öltönyös, hófehér inges, "leszaromanyakkendőt" öltözésű, hátranyalt hajú, nagyjából 40-45 év körüli helyes pasas. Mármint így első ránézésre. Nyugodtabb fajta, nem olyan, mint Loomis, nem lobbanékony. Gondolom ismeri ő is a jellemet, hogy mi az az első benyomás az embereken.
- Ő... Jeremiah Henderson -ráztam vele kezet.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Jeremy. Szólíthatlak így? -bólintottam. Egyáltalán nem zavar, mivel jobban szeretem, ha az emberek inkább becéznek, minthogy a teljes nevemet mondják ki. -Rendben. Miért jöttél el?
- Szeretnék dolgozni? -kérdeztem teljesen komoly arckifejezéssel. Na jó, ez túlzás, mert direkt csináltam, de lehet, hogy nem kellett volna. Jó. Ez erős volt.
Micheal csak nézett, majd elkezdett nevetni.
- Jó a humorod. Na de viccet félre téve.
- Már egy jó ideje nem találtam munkát, az előző munkahelyemről meg kirúgtak, és...
- Miért rúgtak ki? -látszott rajta, hogy érdeklik őt az ilyen témák. Előredőlt a széken, könyökét megtámasztotta az asztalon, ujjait pedig összefonta, és figyelt.
Elfelejtettem, hogy hol is vagyok pontosan, annyira lesokkolt, hogy ez a férfi most kíváncsi a részletekre. Fogalmam sincs miért, hogy miért sokkoltam le annyira, de úgy éreztem, mintha egy százmillió fős teremben lennék. Pedig csak ő volt ott.
- Ne akard tudni -nevettem kínomban, mert... tényleg nem akartam elmondani. Nagyon kínosnak éreztem azt, hogy az esetet, amiért kirúgtak, elmondjam. Csalódottan hátradőlt a széken, majd figyelt tovább, csak annyit mondott, folytassam. -Otthon az internettel foglalkozom, szétfüggőm az agyam a neten. Általában bloggerkedek, van egy online naplóhoz hasonló blogom. És van egy átlagos, történetírós blogom.
- Ezeket a blogokat megnézném -jelentette ki. Letudnád nekem írni a címüket?
- Vagy akár most meg is mutathatom... -böktem az előtte lévő monitorra. Mike biccentett, majd mondta, hogy menjek csak oda mellé. Lehajoltam, megnyitottam a böngészőt, és beírtam az URL-címet, meg is nyitotta a blogot. Olvasgatta a sorokat, amit utóbb raktam ki bejegyzések, azokba beleolvasott.
- Jó, ez tetszik -biccentett, majd előhoztam neki a másik blogomat, amin a történetemet írom. Figyeltem a reakcióját, hogy mit mond, milyen arckifejezéssel fogadja a blogom designját, meg a történetet, ahogy olvassa. Na szóval, hogy mi a teljes reakciója az egészről. -Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen színes lány ilyen sötét dolgokról ír. Egy ilyen sötét blogban -a sötétséget úgy kell értelmezni, hogy az egész blog feketéből és éj-kék színből van felépítve, a fejlécen is főképp ezek a színek játszanak, a főszereplő viszont szürke, és világosabb, ezért jobban kitűnik. A történetet olvasgatta, néha láttam, ahogy a szája tátva marad, majd hamar vissza is csukta. -Zseniális -tapsolt kettőt, majd hátradőlt a székén. Rám mosolygott. Az ablakpárkánynak dőltem, támasztottam magam. -Mégis honnan jönnek ezek a gondolatok?
Elnevettem magam. Az arckifejezés az mindent megér, ha láthatom, rendkívül jól esik. Bármilyen reakció is az, látom az emberek szemén, hogy ámulattal figyelik, akkor is, amikor nem tudják, ki is vagyok.
- Az életem során több minden dologban volt részem -kezdtem bele. -Először 10 évesen ért egy trauma, amikor láttam egy embert meghalni. Másodszor két évvel azután láttam, ahogy egy ember megöli a másikat. Kést szorított a torkához, én meg pont ott voltam, kukucskáltam. Nem kellett volna. Harmadszorra 17 évesen ért egy eset, ahol verekedés alakult ki, mindenki törött üvegekkel és billiárd dákóval ütlegelte a másikat -láttam Mike arcán, hogy nem akarja elhinni, de az "együttérzés" is meglátszik ugyanúgy az arcán. -A negyedik eset pedig három évvel ezelőtt történt -ellöktem magamat a párkánytól, megkerültem az asztalt, a polc felé mentem, amin figurák sorakoztak. Megfogtam a szerencsehozó elefántot, az ujjaim között forgattam. -Babonás vagy? -mosolyodtam el. Hátra néztem, Micheal szája tátva maradt, szeme csillogott, teljesen ki volt nyitva. Tovább mosolyogtam, majd visszaraktam a helyére a bábut. Megigazítottam a hajamat, mivel úgy éreztem, egy tincs a fejem tetején nem jó helyen van.
- Mi volt legutóbb? -kérdezte.
- Érdekel, mi? -nevettem.
- Nem értem, hogy miért nevetsz, amikor ezek komoly dolgok.
- Igazából nem érdekelnek. Ami történt, az megtörtént. Mást úgysem tehettem volna -vontam vállat. Szóra nyitotta egyből a száját, de nem hagytam, hogy elmondja, amit akar. Inkább közbevágtam a szavának. -Ha arra gondolsz, hogy hívhattam volna a rendőrséget...mert 10 éves voltam. Persze, majd egy nokedlinek hisznek.
- Jó... -dőlt előre. Arcát dörzsölte. -azt hiszem, hogy veled lesz a legjobb dolgom.
- Ezt, hogy értsem?
- Tiéd az meló.
Örömmel fogadtam, hogy nekem adta az állást. Éreztem, hogy tudni akar még valamit. Sejtettem is, hogy miről van szó, de úgy éreztem, ez a történet még várhat. Odébb lesz, mire teljesen ki tudom ismerni. A főnök akaratát kell megtudni, nem a sajátodat elárulni, mert az mindent elront. Szóval inkább hallgatok, megköszönöm, hogy a cégnél dolgozhatok, és viszon'látásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése