Sosem ültem 24 életévem alatt repülőn. Délelőtt paráztam inkább, aztán Dave megnyugtatott, hogy ő már a sokadik repülésen vesz részt, semmi nem fog történni. Minden rendben lesz.
Az első osztályon utaztunk. Külön ültünk, mindketten ablaknál. Én kértem ezt. Ő szívesen ült volna mellettem, viszont én szerettem volna elgondolkodni dolgokon, zenét hallgatni, a laptopommal az ölemben írni. Beszéltem is pár sort Blairrel, megkérdezte, hogy milyen az út, azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem búcsúzhattunk el személyesen. Bla, bla... aztán elköszöntem tőle, mert már a sok lefelé nézéstől kezdett kialakulni a hányingerem. Elindítottam az iPodomon egy kedvenc albumomat Taylor Swifttől, majd kinéztem az ablakon.
Olyasmi dolgokra figyeltem, mint például az életem, gondolkodtam azon, hogy a szüleim most mit gondolhatnak. Sosem voltam az a jó gyerek. Sosem voltak mellettem tinikoromban a munka miatt. Szegények voltunk, kellett a pénz, külföld volt az egyetlen megoldás. Emiatt a "sokáig kell távol lennünk egymástól" szindróma miatt esett meg az, hogy miután elvégeztem a középsulit, elköltöztem otthonról. Egy másik városba, ahol jobb volt. Sokkal jobb. Egyedül voltam, azt csinálhattam amit akarok. Magamra koncentrálhattam. Ez tartott 1 évig. Nekem nagyon hamar fel kellett nőnöm. 11 éves korom óta vagyok abban a fázisban, hogy "anya nélkül". Megtanultam kezelni a helyzetet. Az első két hónapban sírtam, mikor anya eltűnt a messzi távolban. Nagyon kötődtem akkoriban hozzá. Utáltam amiatt, hogy ezt az utat választotta. Viszont bíztam abban, hogy sokkal jobb lesz nekünk így. Jobb lett. 3 év. Ennyi idő alatt viszonylag normális körülmények között éltünk. Majd jött ugye a többi év...
Most itt vagyok. Csak felhívtam őket. Apa sok sikert kívánt, viszont idegesen közölte, hogy ha hazaérek, akkor leordítja a fejemet, mert sosem mutattam be nekik a barátomat. Anya viszont nem bírta letenni a telefont. Hallottam, ahogy a vonal másik végén pityereg. Ott mosolyogtam rajta és próbáltam nem sírni. Ez az érzés kölcsönös volt. Anno én azt mondtam "Jól van, kicsi autó. Vigyázz az én anyukámra!". Ott abban a pillanatban kitört belőlem a sírás, amikor anya azt mondta: "Rendben, te behemót állat. Vigyázz az én egyetlen lányomra." Elköszönt és letett. Épp, hogy csak hátranéztem. A szemem sarkából figyeltem, hogy Dave mit csinál. Zenét hallgatott, az ablakon nézett ki. Elkezdtem sírni. Még szerencse, hogy a mellettem lévő hely üres volt.
***
Amint beléptem a várakozóba, megcsapott az a reptéri illat. Szó szerint kétszer pofán csapott, majd egyszer még jobban. Valami hihetetlen, hogy milyen fülledt a levegő a repülőgép belsejéhez képest. Szó, nem annyira érdekes információ, de azért muszáj volt megosztanom, mert hát na. Én szeretek a semmíről is beszélni. Mert ha valami semmi, akkor az már valami! A semmi is valami. Ezt ne felejtsd el. Akkor nem mondanánk azt, mikor megkérdezik, hogy mizu, hogy semmi. Szeretek ilyen végtelen semmiről beszélni. Azaz, a végtelen valamiről.
Dave ideges volt, a csomagokat már dobálta a földre. Meg kell, hogy mondjam kissé féltem tőle, hogy most miért ilyen, aztán az út is nehéz volt, mert sokáig nem szállt fel a gép, fél órát vártunk pluszban. Meg a leszállás is nehézkes volt, mert mellette ültek. Egy idős férfi elaludt mellette az út közben, ő pedig olyan, hogy inkább hagyja nyugodtan aludni a manust. Én meg szóltam, hogy leszálltunk, megérkeztünk Floridába, megköszönte, hogy szóltam és már szabadok is voltunk. Ott kiröhögtem szegényt, hogy milyen kis félős.
Dühödten vette elő a mobilját, a csomagokat (szerencsére csak a sajátját) ismét hagyta, hogy eldőljenek. Felhívta az édesanyját.
- Szia, Anyu! Itt vagyunk, ti hol va... igen, jól vagy... igen, biztos, hogy jó gépre szálltunk fel -nézett unott fejjel rám. Csak visszanéztem rá, majd inkább nem foglalkoztam vele, ültem a csomagjaimon és vártam, hogy mi lesz. -Jó, jó. Hol vagytok? -nézett körbe. Megérintette a vállamat, majd a hátamat és simogatni kezdte az anyagot. Nyugtató érzés volt, mert kezdtem én is feszült lenni. -Jó, oké. Akkor a kijáratnál találkozunk. -tette le Dave a telefont.
Miközben lehajolt a csomagokért, rám nézett, majd könyörgő pillantásokkal illetett meg. Elnéztem, mert nem érdekelt annyira. Ideges lettem. Felálltam a helyemről, a cuccaimat fogtam és vittem magammal.
- Azok... -kezdtem, mikor már egy ideje jól megfigyeltem egy furcsa párt előttünk.
- Asszem -mondta. -Igen. Ők azok.
Előresietett, majd hangosan szólította meg a nőt, aki megfordult. A férfi ment tovább, majd mikor észrevette, hogy nem megy mellette az, akihez beszélt eddig, visszafordult. Akkor voltam biztos abban, hogy ők tényleg az ő szülei, amikor egy "Nagy Családi Ölelés" szemtanúja voltam. A cuccaimba jobban kapaszkodva (az idegességtől) mentem oda lassan. Próbáltam nyugis lenni.
- Csókolom -köszöntem előre mosolygós fejjel.
- Ugyan, nem vagyok én még olyan idős, hogy a fiam barátnője csókolomot köszönjön -szólt rám. -Nyugodtan tegeződjünk. Sue vagyok, ő pedig a férjem, Joe.
- Jeremiah Henderson -nyújtottam a kezem. Aztán inkább gyorsan vissza is ejtettem a combom mellé, mivel furán összenéztek. Én Davere, aki ismét könyörgő pillantásokkal illetett meg.
- Ó, annyira örülök, hogy végre látlak és nem csak képeken! -ölelt meg Sue. Öhm, én is örülök?, gondoltam. -Davey nem sok mindent mesélt rólad -nézett a fiára. Érdekelt, hogy miért nem mesélt rólam(?) többet, ezért én is rá figyeltem. Csak vállat vont.
- Majd lesz időnk megismerni egymást. Viszont menjünk -simított végig Sue hátán Joe -, a gyerekek is biztos nagyon fáradtak, nekem meg még sok dolgom van -nézett rám.
***
- Dave -szólítottam halkan a nevén. Ő csak rám nézett fáradtan, majd elmosolyodott. Borostás arcát megdörzsölte. Ezen most én mosolyodtam el. -Anyudéknak mit meséltél rólam?
- Miért érdekel ez téged ennyire? -az ágy lábánál elhelyezett szürke, kétszemélyes kanapén, háttal ültem neki. Ő eddig háton feküdt mögöttem, de a kérdésére nem válaszoltam (még), ezért megfordult, hason feküdt, és felém fordult. -Hm? -érintette meg a jobb vállamat, amit megvontam.
- Csak érdekel, hogy milyen kitalált történetekkel fárasztottad anyud fejét. Ha igazodnom kéne a történethez, akkor jobb lenne nem beégni, nem? -néztem rá mosolygó tekintettel.
- Komolyan mondom, te lány. Néha olyan buta tudsz lenni -állt fel az ágyról, majd mellém ült le a kanapéra. -Anya úgy gondolta, hogy nem meséltem rólad sokat, hogy nem tudtam velük beszélni csak hétvégén, de akkor is 10 percet, mivel drága a telefon. Meg... vendégek érkeznek hozzájuk ilyenkor.
Dave megfogta a kezem, bízott benne, hogy elhiszem, amit mond. Miért ne hittem volna el? Rendben, legbelül még mindig kételkedtem a dologban, de a szemébe néztem, a szemembe mondta a szavakat, és tudja, hogy ha hazudna nekem, akkor arra rájöhetek. Nem szeretem, ha hazudnak, viszont, ha megteszik, akkor kattog az agyam a dolgokon, amitől rendszerint fájni szokott a fejem, kigondolom magamnak a legjobb érvet, magamban szembeszállok az emberrel, majd másnap reggel hitelesen előadom, hogy ugyan, nekem volt igazam, ő pedig hazudott.
Pár pillanattal később Sue kopogott, majd nyitott be az ajtón. Belépett a szobába, mosolyogva figyelt bennünket. Csak egy pillanatra néztem oda, aztán máris visszakaptam a fejem Davere. Új ez a hely nekem, a helyzet sem különb az érzésnél, hogy nem otthon vagyok. Minden más, minden angol, minden kényelmes. Minden szép és békés. Viszont van a házban egy csekély "Dave otthona" is. Talán attól van, mert a barátom is amerikai gondolkodásmódot vezet.
- Apáddal arra gondoltunk, hogy elmehetnénk holnap vacsorázni -dobott fel egy ötletet Sue. Dave reakcióját néztem. Felhúzta mindkét szemöldökét (ilyenkor figyel és dolgozza fel a hallottakat), majd rám pillantott. Halványan elmosolyodtam, majd hátradőltem a szürke kanapén, erősen koncentrálva, hogy csak magam elé nézzek, a fehér-fekete csíkos szőnyeget bámulva. A szemem sarkából láttam, hogy Ő lehajtja a fejét, majd pár másodperc után felnéz az anyjára. Nem mondtak egymásnak semmit. Sue azonnal eltűnt, csak az ajtó csukódására lélegeztem fel.
- Mi baj van, Jeremy? -fürkészte az arcomat. Nem akartam szemkontaktusba keveredni vele, nem akartam beszélni vele. Hányingerem volt, rosszul éreztem magam. Hiányozni kezdett Blair, Joe, a főnököm, Mike. A munkatársak és a laptopom. Hiányoltam Loomis-t, akivel hónapok óta, szinte már egy éve nem beszéltem. Hiányzott a laza társasága. Úgy éreztem magam, hogy muszáj félrelépnem. Kell másvalakinek a társasága, mert Dave... nem érzem azt, hogy mindent meg tudna adni.
- Szeretnék egyedül lenni -motyogtam.
Dave enyhén sokkolt állapotban nézett. Letaglózódott a hallottakon, Miután egy jó mély levegőt vett, az ágyra nézett. Felnevetett.
- Nyugodtan. Nagy a ház. Bárhol ellehetek -mondta. -Csak hadd mondjak valamit... -nézett rám mosolyogva. Az állam alá nyúlt, majd az ő irányába tekerte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. -Emlékszel...? Pár hónaposak lehettünk. A medencében egy kihívást kezdeményeztél, majd a házban folytattuk -nézett rám kaján vigyorral. Nem bírtam állni a tekintetét, egyből elvörösödtem. -Szeretnél megint irányítani?
Dave ideges volt, a csomagokat már dobálta a földre. Meg kell, hogy mondjam kissé féltem tőle, hogy most miért ilyen, aztán az út is nehéz volt, mert sokáig nem szállt fel a gép, fél órát vártunk pluszban. Meg a leszállás is nehézkes volt, mert mellette ültek. Egy idős férfi elaludt mellette az út közben, ő pedig olyan, hogy inkább hagyja nyugodtan aludni a manust. Én meg szóltam, hogy leszálltunk, megérkeztünk Floridába, megköszönte, hogy szóltam és már szabadok is voltunk. Ott kiröhögtem szegényt, hogy milyen kis félős.
Dühödten vette elő a mobilját, a csomagokat (szerencsére csak a sajátját) ismét hagyta, hogy eldőljenek. Felhívta az édesanyját.
- Szia, Anyu! Itt vagyunk, ti hol va... igen, jól vagy... igen, biztos, hogy jó gépre szálltunk fel -nézett unott fejjel rám. Csak visszanéztem rá, majd inkább nem foglalkoztam vele, ültem a csomagjaimon és vártam, hogy mi lesz. -Jó, jó. Hol vagytok? -nézett körbe. Megérintette a vállamat, majd a hátamat és simogatni kezdte az anyagot. Nyugtató érzés volt, mert kezdtem én is feszült lenni. -Jó, oké. Akkor a kijáratnál találkozunk. -tette le Dave a telefont.
Miközben lehajolt a csomagokért, rám nézett, majd könyörgő pillantásokkal illetett meg. Elnéztem, mert nem érdekelt annyira. Ideges lettem. Felálltam a helyemről, a cuccaimat fogtam és vittem magammal.
- Azok... -kezdtem, mikor már egy ideje jól megfigyeltem egy furcsa párt előttünk.
- Asszem -mondta. -Igen. Ők azok.
Előresietett, majd hangosan szólította meg a nőt, aki megfordult. A férfi ment tovább, majd mikor észrevette, hogy nem megy mellette az, akihez beszélt eddig, visszafordult. Akkor voltam biztos abban, hogy ők tényleg az ő szülei, amikor egy "Nagy Családi Ölelés" szemtanúja voltam. A cuccaimba jobban kapaszkodva (az idegességtől) mentem oda lassan. Próbáltam nyugis lenni.
- Csókolom -köszöntem előre mosolygós fejjel.
- Ugyan, nem vagyok én még olyan idős, hogy a fiam barátnője csókolomot köszönjön -szólt rám. -Nyugodtan tegeződjünk. Sue vagyok, ő pedig a férjem, Joe.
- Jeremiah Henderson -nyújtottam a kezem. Aztán inkább gyorsan vissza is ejtettem a combom mellé, mivel furán összenéztek. Én Davere, aki ismét könyörgő pillantásokkal illetett meg.
- Ó, annyira örülök, hogy végre látlak és nem csak képeken! -ölelt meg Sue. Öhm, én is örülök?, gondoltam. -Davey nem sok mindent mesélt rólad -nézett a fiára. Érdekelt, hogy miért nem mesélt rólam(?) többet, ezért én is rá figyeltem. Csak vállat vont.
- Majd lesz időnk megismerni egymást. Viszont menjünk -simított végig Sue hátán Joe -, a gyerekek is biztos nagyon fáradtak, nekem meg még sok dolgom van -nézett rám.
***
- Dave -szólítottam halkan a nevén. Ő csak rám nézett fáradtan, majd elmosolyodott. Borostás arcát megdörzsölte. Ezen most én mosolyodtam el. -Anyudéknak mit meséltél rólam?
- Miért érdekel ez téged ennyire? -az ágy lábánál elhelyezett szürke, kétszemélyes kanapén, háttal ültem neki. Ő eddig háton feküdt mögöttem, de a kérdésére nem válaszoltam (még), ezért megfordult, hason feküdt, és felém fordult. -Hm? -érintette meg a jobb vállamat, amit megvontam.
- Csak érdekel, hogy milyen kitalált történetekkel fárasztottad anyud fejét. Ha igazodnom kéne a történethez, akkor jobb lenne nem beégni, nem? -néztem rá mosolygó tekintettel.
- Komolyan mondom, te lány. Néha olyan buta tudsz lenni -állt fel az ágyról, majd mellém ült le a kanapéra. -Anya úgy gondolta, hogy nem meséltem rólad sokat, hogy nem tudtam velük beszélni csak hétvégén, de akkor is 10 percet, mivel drága a telefon. Meg... vendégek érkeznek hozzájuk ilyenkor.
Dave megfogta a kezem, bízott benne, hogy elhiszem, amit mond. Miért ne hittem volna el? Rendben, legbelül még mindig kételkedtem a dologban, de a szemébe néztem, a szemembe mondta a szavakat, és tudja, hogy ha hazudna nekem, akkor arra rájöhetek. Nem szeretem, ha hazudnak, viszont, ha megteszik, akkor kattog az agyam a dolgokon, amitől rendszerint fájni szokott a fejem, kigondolom magamnak a legjobb érvet, magamban szembeszállok az emberrel, majd másnap reggel hitelesen előadom, hogy ugyan, nekem volt igazam, ő pedig hazudott.
Pár pillanattal később Sue kopogott, majd nyitott be az ajtón. Belépett a szobába, mosolyogva figyelt bennünket. Csak egy pillanatra néztem oda, aztán máris visszakaptam a fejem Davere. Új ez a hely nekem, a helyzet sem különb az érzésnél, hogy nem otthon vagyok. Minden más, minden angol, minden kényelmes. Minden szép és békés. Viszont van a házban egy csekély "Dave otthona" is. Talán attól van, mert a barátom is amerikai gondolkodásmódot vezet.
- Apáddal arra gondoltunk, hogy elmehetnénk holnap vacsorázni -dobott fel egy ötletet Sue. Dave reakcióját néztem. Felhúzta mindkét szemöldökét (ilyenkor figyel és dolgozza fel a hallottakat), majd rám pillantott. Halványan elmosolyodtam, majd hátradőltem a szürke kanapén, erősen koncentrálva, hogy csak magam elé nézzek, a fehér-fekete csíkos szőnyeget bámulva. A szemem sarkából láttam, hogy Ő lehajtja a fejét, majd pár másodperc után felnéz az anyjára. Nem mondtak egymásnak semmit. Sue azonnal eltűnt, csak az ajtó csukódására lélegeztem fel.
- Mi baj van, Jeremy? -fürkészte az arcomat. Nem akartam szemkontaktusba keveredni vele, nem akartam beszélni vele. Hányingerem volt, rosszul éreztem magam. Hiányozni kezdett Blair, Joe, a főnököm, Mike. A munkatársak és a laptopom. Hiányoltam Loomis-t, akivel hónapok óta, szinte már egy éve nem beszéltem. Hiányzott a laza társasága. Úgy éreztem magam, hogy muszáj félrelépnem. Kell másvalakinek a társasága, mert Dave... nem érzem azt, hogy mindent meg tudna adni.
- Szeretnék egyedül lenni -motyogtam.
Dave enyhén sokkolt állapotban nézett. Letaglózódott a hallottakon, Miután egy jó mély levegőt vett, az ágyra nézett. Felnevetett.
- Nyugodtan. Nagy a ház. Bárhol ellehetek -mondta. -Csak hadd mondjak valamit... -nézett rám mosolyogva. Az állam alá nyúlt, majd az ő irányába tekerte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. -Emlékszel...? Pár hónaposak lehettünk. A medencében egy kihívást kezdeményeztél, majd a házban folytattuk -nézett rám kaján vigyorral. Nem bírtam állni a tekintetét, egyből elvörösödtem. -Szeretnél megint irányítani?
jó vagy!! :) <3
VálaszTörlés