Egy ideig fáradtan bámultam a képernyőt. A szívemet nagyon éreztem, hogy dobog, kissé sokkos állapotba is kerültem az üzenet elolvasása miatt. A nevet már nem néztem meg, ki volt. Elegem van a mai napból, Sok mindent kell felemésztenem, és még most is azon reménykedem, hogy a holnapom ennél a szörnyű napnál sokkalta jobb legyen. A fejem is enyhén sajgott, a kedvem is iszonyat rossz. Most legszívesebben meghalnék. Szokták mondani, ha egy nap fosul kezdődik, királyul végződik. Ebben az esetben, az én esetemben nem így alakult az egész helyzet.
Lehajtottam a fejemet a párnára. Hiányzott a saját ágyam illata, úgy éreztem, megcsalom. A gépet kikapcsoltam majd finoman odébb löktem, hogy be tudjak takarózni a vékony pléddel. Minden rossz mellé kapcsolódott egy jó is. Hamar el tudtam aludni.
***
Reggel lehangolóan ébredtem. Komolyan azt hittem, hogy ha Amerikában alszom el és kelek fel, akkor jól leszek, friss és üde? Igen. Nyugodtan lehet nevetni. Kavarognak bennem a különböző érzések: "facepalm", "Taps. Taps Jeremiah.", "Szép volt kollega!", meg hasonlók.
Miután felöltöztem. összekötött hajjal mentem ki a szobából. A másik ajtón pont Dave lépett ki, akibe hatásosan beleütköztem. Nem figyeltem, és nekimentem. Felnevettem, amikor megijedt. Vicces volt. Megcsikizte a hasamat. De nagyon rossz volt. Megérdemeltem.
- Jó reggelt -mosolyodott el kedvesen. A földön feküdtem, felettem pedig támaszkodott. Egy puszit adott az arcomra. -Hogy aludtál?
- Szörnyen- sóhajtottam. Felsegített a földről, majd visszaadtam neki a puszit, amit ezelőtt pár másodperccel kaptam tőle. Titokzatosan összekulcsolta az ujjainkat. Mindvégig így maradtunk, míg a folyosó végére nem értünk, mivel megbeszéltük: Szülők előtt tabu: tapi, smár, vagy csak egy egyszerű puszi az arcra. Ha ezt meglátná Sue vagy Joe, egyből elkezdődne az a téma, hogy ők mikor, s hogyan találkoztak, mikor voltak az elsők... amikre valljuk be, semelyikőnk nem kíváncsi.
- Jó reggelt -köszöntünk szinte egyszerre a szülőknek. Sue épp tojásrántottát csinált baconnel. Miután az asztalhoz invitált, rájöttem, hogy a reggeli nekem szól. Joe öntött egy pohár narancslevet, amit megköszöntem.
Jó kedvűen, de kissé furán hátranéztem Davere. Az anyujával folytatott egy kis telepátiát. Ha jól olvastam ki az egymásra meredt, komoly tekintetekből, akkor azt beszélték meg éppen, hogy a kicsi fiacska is éhes, és kér enni. Ez vicces. Felnevettem.
Dave leült mellém az asztalhoz. Kinéztem az ablakon, Joe pedig felállt, és öntött magának kávét. Visszaült a helyére, majd az újságot szétnyitotta és olvasni kezdett. Azt hiszem.
- Milyen volt az estétek? -érdeklődött.
Kényelmetlen kérdés volt. Egyből elkezdtem fészkelődni a helyemen. Dave enyhén és óvatosan rám mosolygott. Az asztal alatt végigsimított a combomon, amitől valamilyen szinten megnyugodtam.
- Szoknom kell az időeltolódást -találtam ki egy semleges érvet, majd elkezdtem enni. A barátom mellettem felnevetett. Elővette a telefonját, majd nyomkodni kezdett. Ha jól láttam, valakivel chatel Messengeren. Rákérdeztem, hogy ki az. Felém fordította a telefonját, a kijelzőt figyelve láttam, hogy egy sráccal beszél. Azt hiszem épp arról, hogy majd összefuthatnának, ha már újra itt van amcsiban.
- Ő Steve. Már 16 és fél éve haverok vagyunk. Elég nagy kocka -nevetett fel. Elmosolyodtam a kijelentésen, majd bólintottam. -Bemutathatnálak neki, ha gondolod.
Egy kissé elbizonytalanodtam. Én? Engem bemutatni valakinek? Te jó Isten, ebből mekkora botrány lesz majd. Mármint. Ők jól ellesznek, én pedig majd egyedül ülhetek a helyemen. Fantasztikus.
- Mi baj? -fürkészte a tekintetem.
- Semmi -mondtam -, oké -egyeztem bele. -Mikor?
- Mondjuk ma délután? -nézett kérdőn.
Vidáman biccentettem egyet, majd szerződésünket megszegve átkarolt, és megcsókolta az arcomat. Kissé elpirultam. Nem néztem körbe, mert nagyon szétterült az arcomon a vigyor. Inkább a kajára koncentráltam. Vagyis próbáltam a kajára gondolni, de helyette Dave nagyon befészkelte magát a gondolataimba. És csak őt láttam, csak ő rá tudtam gondolni. Ilyenkor szerintem fogalma sincs, hogy mennyire fel tudja dobni a napomat.
Miután befejeztem a reggelit, ittam még egy fél pohár narancslevet, majd erősködve kiharcoltam magamnak, hogy én mosogassam el a tányéromat és öblítsem ki a poharamat, amit félre rakok, mert az az én poharam és az egy jó pohár. Na mindegy, eléggé őrült hangulatomban vagyok. Vagy lehet, hogy csak fel vagyok dobódva. Fogalmam sincs, de az ilyen kis apró dolgok boldogítanak. Persze a nagy dolgok, mint például egy új gép, az is fel tud dobni, de aki a kicsit nem becsüli...
- El szeretnék menni sétálni. Megszeretném ismerni valamennyire ezt a környéket -jelentettem ki. Széles mosollyal néztem a kanapén henyélő Davere, aki fura tekintettel nézett rám.
- Igen... majd délután -mondta.
- De én most szeretnék. Nincs munka. Mike nem ad. Mit csináljak? Nem tudok a gép előtt ülni és csak lenni -ekkor kihívóan feltekintett rám. -Nem úgy értettem! -védtem meg magam, kissé összerogyasztottam a térdem és a két tenyeremet védekezőn magam elé emeltem. Felnevetett, majd kiegyenesedtem. -Szóóval... -húztam az időt, mert eléggé kínos lett volna kimondani kerek perec. Nem tudom miért, de az lett volna.
- Oké -adta meg magát. A telefonját félredobta a kanapéra.
- Az nem kell? -mutattam.
- Mi? -nézett hátra. Továbbra is a készülékre mutattam, majd visszafordult. Egy másodpercet várt, majd megvonta a vállát. -Nem -rákérdeztem, hogy biztos-e. -Biztos -nevetett fel. -Na, akkor menjünk és lógjunk együtt, meg közbe bemutatom az elbéimet, meg a kedvenc shopping helyemet! -tettette a lányt, amin felnevettem. -Na. De most komolyan. Mit akarsz tudni? -fürkészett.
- Sétálgatni akarok a környéken, hogy ha összeveszünk, tudjam, hogy merre szaladjak el a legjobb helyre, te pedig megtalálj, mint a legtöbb romantikus filmben. Egy titkos hely, amiről csak mi ketten tudunk. Tök ász nem? -nevettem fel.
- Nagyon ász. Csak ezt a kifejezést nem használják mostanában.
- Amerikában igen -húztam ki magam.
- Persze -ölelt át. -Amerikában igen. Jó -engedt el. -Felhívom Steviet, hogy korábban megyünk.
- Nem muszáj korábban mennünk -erősködtem. Csak rám mosolygott, majd megvonta a vállát. Hívta a haverját, én meg idegesen vártam, hogy mit mond. Egyáltalán nem arra céloztam, hogy előbb menjünk a haverjához, hogy hamarabb megismerhessem. Na mindegy.
- Ok -letette a telefont, majd felém fordult. Láthatta rajtam, hogy ideges vagyok. -Nyugi. Egy óra lesz, mire odaérünk. Messze lakik. Kocsival 10 perc nagyjából. Te erősködtél, hogy sétáljunk, Oké -nevetett fel.
- Jó. Csak... arra gondoltam...
- Tudom, mire gondoltál -vágott közbe, majd kedvesen elmosolyodott. -Arra is sor kerül, de most elsődleges cél, hogy összehaverkodj azzal az idióta seggarccal -röhögött.
- Azt hittem, hogy... -kezdtem el, majd rájöttem, hogy nem kéne folytatnom. Ők fiúk. Szidják a másikat ezerrel, ők így megvannak. Befogtam a szám, majd legyintettem egyet. -Olyan barmok vagytok -nevettem fel most én.
***
Mire odaértünk, tényleg egy óra eltelt. Sőt, több mint másfél óra. Lassan sétáltam, nem volt kedvem idegenek között lenni, aztán Dave elmagyarázta, hogy a barátja egyáltalán nem lesz idegen a számomra. Ezt nem nagyon értettem, hogy miért mondja. Folytattam a beszélgetést más témáról. Nagyjából 25 perce beszélgettünk, amikor tájékoztatott arról, hogy az említett személy, az az ember, akit meglátogatunk, itt lakik. Mert megállt egy ház előtt, én is megálltam, de nem vettem észre. Megesik az ilyen.
Dave becsöngetett. Meglepetésemre egy igen stílusosan öltözködő srác nyitotta ki az ajtót, majd rögtön elmosolyodott. Egyből vágta, hogy ki vagyok, majd megölelt. Fura volt a testtartása. Bementünk a házába.
Az előszobában levetettem a cipőmet. Dave tájékoztatott, hogy nem szereti, ha cipővel mászkálnak a bútorai között és a fehér szőnyegein, úgyhogy ezt észben tartottam, mert... azért mégiscsak számít az első benyomás, nem? "This is a lot of money..."
Nem mertem előre menni, úgyhogy bevártam Daveet, aki mosolyogva nézett rám, miután lerugdalta a lábáról a cipőt. Megfogta a kezem, majd előre ment. Mögöttem Steve igyekezett, majd ketten leültünk a sötétzöld kanapéra.
Hűű. Ha látnátok azt, amit én. "This is a lot of money!" Olyan letisztult minden. Azt'a! Első sorban. A falak hófehérek, lógnak képek és díszek rajta. Leginkább fekete-fehér szín van, épp ezért a sötétzöld kanapé kiemelkedik, ami nagyon megtetszett. Általában piros kanapéval szokták kiegyensúlyozni a szobának az "unalmasságát", ezzel a kis csavarral visznek az egészbe egy színt, de Steve még csavarosabb, és zöld kanapét választott. Cseles. És nagyon egyedi.
- Örülök, hogy megismerhetlek így személyesen is -mosolygott rám kedvesen, majd odahajolt hozzám és kezet ráztunk.
- Én is örülök -mosolyogtam vissza. -Jeremiah Hender...
- Igen -vágott közbe a mondandómnak -, tudom hogy hívnak -bólintottam. -Te viszont még nem tudod, hogy engem hogy hívnak.
- Egy lépéssel előtted vagyok -mutattam fel az ujjamat -, Steve -nevettem fel.
- Örülök, hogy ennyire jól kijöttök egymással -vigyorodott el Dave.
Tovább beszélgettünk úgy, mintha már rég óta ismernénk így egymást. Nagyon szimpatikus nekem Steve, és amit nagyon értékeltem, hogy első találkozásnál elmondta félelem nélkül, hogy ő meleg. Nem ítélem el a melegeket. Inkább melléjük állok, minthogy kigúnyoljam őket. Az nagyon nonszensz dolog. "I'm standing next to you."
Vidáman biccentettem egyet, majd szerződésünket megszegve átkarolt, és megcsókolta az arcomat. Kissé elpirultam. Nem néztem körbe, mert nagyon szétterült az arcomon a vigyor. Inkább a kajára koncentráltam. Vagyis próbáltam a kajára gondolni, de helyette Dave nagyon befészkelte magát a gondolataimba. És csak őt láttam, csak ő rá tudtam gondolni. Ilyenkor szerintem fogalma sincs, hogy mennyire fel tudja dobni a napomat.
Miután befejeztem a reggelit, ittam még egy fél pohár narancslevet, majd erősködve kiharcoltam magamnak, hogy én mosogassam el a tányéromat és öblítsem ki a poharamat, amit félre rakok, mert az az én poharam és az egy jó pohár. Na mindegy, eléggé őrült hangulatomban vagyok. Vagy lehet, hogy csak fel vagyok dobódva. Fogalmam sincs, de az ilyen kis apró dolgok boldogítanak. Persze a nagy dolgok, mint például egy új gép, az is fel tud dobni, de aki a kicsit nem becsüli...
- El szeretnék menni sétálni. Megszeretném ismerni valamennyire ezt a környéket -jelentettem ki. Széles mosollyal néztem a kanapén henyélő Davere, aki fura tekintettel nézett rám.
- Igen... majd délután -mondta.
- De én most szeretnék. Nincs munka. Mike nem ad. Mit csináljak? Nem tudok a gép előtt ülni és csak lenni -ekkor kihívóan feltekintett rám. -Nem úgy értettem! -védtem meg magam, kissé összerogyasztottam a térdem és a két tenyeremet védekezőn magam elé emeltem. Felnevetett, majd kiegyenesedtem. -Szóóval... -húztam az időt, mert eléggé kínos lett volna kimondani kerek perec. Nem tudom miért, de az lett volna.
- Oké -adta meg magát. A telefonját félredobta a kanapéra.
- Az nem kell? -mutattam.
- Mi? -nézett hátra. Továbbra is a készülékre mutattam, majd visszafordult. Egy másodpercet várt, majd megvonta a vállát. -Nem -rákérdeztem, hogy biztos-e. -Biztos -nevetett fel. -Na, akkor menjünk és lógjunk együtt, meg közbe bemutatom az elbéimet, meg a kedvenc shopping helyemet! -tettette a lányt, amin felnevettem. -Na. De most komolyan. Mit akarsz tudni? -fürkészett.
- Sétálgatni akarok a környéken, hogy ha összeveszünk, tudjam, hogy merre szaladjak el a legjobb helyre, te pedig megtalálj, mint a legtöbb romantikus filmben. Egy titkos hely, amiről csak mi ketten tudunk. Tök ász nem? -nevettem fel.
- Nagyon ász. Csak ezt a kifejezést nem használják mostanában.
- Amerikában igen -húztam ki magam.
- Persze -ölelt át. -Amerikában igen. Jó -engedt el. -Felhívom Steviet, hogy korábban megyünk.
- Nem muszáj korábban mennünk -erősködtem. Csak rám mosolygott, majd megvonta a vállát. Hívta a haverját, én meg idegesen vártam, hogy mit mond. Egyáltalán nem arra céloztam, hogy előbb menjünk a haverjához, hogy hamarabb megismerhessem. Na mindegy.
- Ok -letette a telefont, majd felém fordult. Láthatta rajtam, hogy ideges vagyok. -Nyugi. Egy óra lesz, mire odaérünk. Messze lakik. Kocsival 10 perc nagyjából. Te erősködtél, hogy sétáljunk, Oké -nevetett fel.
- Jó. Csak... arra gondoltam...
- Tudom, mire gondoltál -vágott közbe, majd kedvesen elmosolyodott. -Arra is sor kerül, de most elsődleges cél, hogy összehaverkodj azzal az idióta seggarccal -röhögött.
- Azt hittem, hogy... -kezdtem el, majd rájöttem, hogy nem kéne folytatnom. Ők fiúk. Szidják a másikat ezerrel, ők így megvannak. Befogtam a szám, majd legyintettem egyet. -Olyan barmok vagytok -nevettem fel most én.
***
Mire odaértünk, tényleg egy óra eltelt. Sőt, több mint másfél óra. Lassan sétáltam, nem volt kedvem idegenek között lenni, aztán Dave elmagyarázta, hogy a barátja egyáltalán nem lesz idegen a számomra. Ezt nem nagyon értettem, hogy miért mondja. Folytattam a beszélgetést más témáról. Nagyjából 25 perce beszélgettünk, amikor tájékoztatott arról, hogy az említett személy, az az ember, akit meglátogatunk, itt lakik. Mert megállt egy ház előtt, én is megálltam, de nem vettem észre. Megesik az ilyen.
Dave becsöngetett. Meglepetésemre egy igen stílusosan öltözködő srác nyitotta ki az ajtót, majd rögtön elmosolyodott. Egyből vágta, hogy ki vagyok, majd megölelt. Fura volt a testtartása. Bementünk a házába.
Az előszobában levetettem a cipőmet. Dave tájékoztatott, hogy nem szereti, ha cipővel mászkálnak a bútorai között és a fehér szőnyegein, úgyhogy ezt észben tartottam, mert... azért mégiscsak számít az első benyomás, nem? "This is a lot of money..."
Nem mertem előre menni, úgyhogy bevártam Daveet, aki mosolyogva nézett rám, miután lerugdalta a lábáról a cipőt. Megfogta a kezem, majd előre ment. Mögöttem Steve igyekezett, majd ketten leültünk a sötétzöld kanapéra.
Hűű. Ha látnátok azt, amit én. "This is a lot of money!" Olyan letisztult minden. Azt'a! Első sorban. A falak hófehérek, lógnak képek és díszek rajta. Leginkább fekete-fehér szín van, épp ezért a sötétzöld kanapé kiemelkedik, ami nagyon megtetszett. Általában piros kanapéval szokták kiegyensúlyozni a szobának az "unalmasságát", ezzel a kis csavarral visznek az egészbe egy színt, de Steve még csavarosabb, és zöld kanapét választott. Cseles. És nagyon egyedi.
- Örülök, hogy megismerhetlek így személyesen is -mosolygott rám kedvesen, majd odahajolt hozzám és kezet ráztunk.
- Én is örülök -mosolyogtam vissza. -Jeremiah Hender...
- Igen -vágott közbe a mondandómnak -, tudom hogy hívnak -bólintottam. -Te viszont még nem tudod, hogy engem hogy hívnak.
- Egy lépéssel előtted vagyok -mutattam fel az ujjamat -, Steve -nevettem fel.
- Örülök, hogy ennyire jól kijöttök egymással -vigyorodott el Dave.
Tovább beszélgettünk úgy, mintha már rég óta ismernénk így egymást. Nagyon szimpatikus nekem Steve, és amit nagyon értékeltem, hogy első találkozásnál elmondta félelem nélkül, hogy ő meleg. Nem ítélem el a melegeket. Inkább melléjük állok, minthogy kigúnyoljam őket. Az nagyon nonszensz dolog. "I'm standing next to you."
Szia! Kész a kritikád :) http://sweetandsourcritics.blogspot.hu/2015/01/of-course-blogkritika.html
VálaszTörlés