Dave úgy gondolta, hogy hagy minket ismerkedni, szóval nyugodtan hagyott kettesben Stevevel, addig ő lelécelt valahova. Hát, hogy is mondjam, nem volt valami jó érzés, hogy ezt csak így kijelentette.
- Na? És... milyen az ágyban? -vonogatta fel a szemöldökét.
Szépen szólva belepirultam a zoknimba, annyira megilletett ez a kérdés. Felnevettem, majd megköszörültem a torkomat, közben ide-oda nézegettem a nappaliban. Steve nem szarozik, egyből a lényegre tér, ha a barátom már nincs a láthatáron.
- Khmm. Hogy is mondjam -nevettem fel -, megleptél -néztem rá mosolyogva, ő meg csak ült a helyén mint egy úrfi, és várt a válaszomra. -Egész jó.
- Hogy-hogy egész jó? -kapott rá a témára. -Nem elég izgalmas...? Túl erőszakos..? Túl érzéki...? Esetleg nem elég nagy a...
- Jó, jó. Elég lesz -röhögtem. -Semmi ilyen nincs a dologban -magyarázkodtam. -Dave... hát nem tudom. Jó vele. Na. Nem tudom mit mondjak erre.
- Oké, értem. Nagyon elpirultál -csapta meg gyengén a karomat, majd elnevette magát. -Na menjünk ki a kertbe, igyunk valamit.
- Gin-tonic van?
***
Mihelyst kiléptem a kertbe, letaglózódtam. Konkrétan úgy elkezdtem könnyezni a gyönyörtől, hogy az valami elképzelhetetlen. Csodálatos kertje van, gyönyörű a pázsit, gyönyörű sziklakertje van, gyönyörű virágai, gyönyörűek a tuják, amik formákra vannak vágva. Egyszerűen egy álomhely a ház, amiben lakik.
- Hallod -szóltam hátra -, Steve, ideköltözhetek?
Hallottam a mély nevetést a hátam mögött meg a poharak ciccegését,
- Nem volt egyszerű mind ezt megtervezni -adta át a kezembe az italomat. Megkavartam, benne a jégkockák ide-oda lökdösték egymást. -Egy év volt mindez -mutatott körbe. -A ház felújítása volt 7 hónap. A kertre maradt 4 hónap, és mire rendesen berendezkedtem, az beletelt pár hétbe. De megérte várnom. Most egy álom helyem van.
- Én is élnék ilyen helyen. Majd -emeltem fel a poharamat, majd koccintottunk -, majd egyszer -merengtem el a látványban.
- Amúgy is -nézett rám -, ha úgy döntesz, hogy ezzel a kreténnel maradsz, ilyen helyen fogsz élni.
- Hogy érted, hogy "ha úgy döntesz"?
- Hát, ki tudja mivel fogja elcseszni megint... -hörpintett bele az italába.
- Jó. És azt, hogy érted, hogy megint?
Hamar felém fordult, elkezdett hadarni valamit valamiről, nem tudtam követni a monológját.
- Nyugi -csitítottam -, most kezd el a legelejéről, szépen lassan, és üljünk le arra a hintaszékre amivel már 3 perce szemezek -mutattam.
- Huh -csapkodta meg a kezét izgalmában. -Tudom, nem lenne szép dolog elmondani, de már olyan rég óta tartogatom magamban ezt a dolgot, és nem tudtam elmesélni még senkinek. Na szóval -vett mély lélegzetet. -A történet úgy kezdődött, hogy még 17 volt, mikor járt egy csoda szép leányzóval, szőke haj, ápolt bőr, babaarc -az én szöges ellentétem ezek szerint -, meg szép karcsú is volt. Nagyon szép alakja volt...
- Kösz -jegyeztem meg halkan, de nem figyelt.
- ...Larissa volt a neve. Mindegy, nem is ez a lényeg, nem akarlak féltékennyé tenni, csak kitűnően csodaszép volt -magyarázta, -Larissa bármelyik fiút megkaphatta volna. Tényleg bármelyiket, de ő Davet választotta. Dave szerette őt, a lány is szerette viszont, de voltak rossz napjaik -beleivott a poharába, mélyen belenézett a szemembe, és folytatta. -Larissát megfenyegették, hogy ha nem mond igazat, baja eshet. Persze ezt a lány nem vette komolyan. Dave komolyan vette -elnézett a messzi távolba, nézegette a fák leveleit, ahogy a szél fújja a leveleket, a csicsergő madarakat. -Naponta kérdezte meg, hogy minden rendben van-e vele. Naponta várta őt, naponta vigyázott rá, mert komolyan vette.
- Ő mindent komolyan vesz -szólaltam meg véletlenül. Steve oldalra nézett rám, én tartottam a szemkontaktust. Láttam, hogy könnyezni kezd. Gyorsan elnézett a másik irányba, újra a madárdalok irányába nézett, újra a friss levegőt szívva próbált nyugodni.
- Halottakról nem illik rossz véleménnyel lenni, nem igaz? -nevetett keserűen.
Idegesen szorongatta a kezében a pohár nyakát, simogatta hüvelykujjával az üveg peremét. Hezitált azon, hogy mondja-e azt, amit szeretne, vagy inkább maradjon egy pillanatra csendben.
Elgondolkodtam azon, amit az imént mondott. A lány... ő meghalt? Vagy most miért mondja ezt? Miért halt meg? Miért mondja el ezt mind nekem?
- Larissa nagyon kitűnő személyiség volt. Kutyái voltak mindenhol, megtehette volna, hogy parancsokat oszt ki, de nem tette. Ő maga tette a dolgát, segítséget is csak akkor kért, mikor széken állva sem érte el a felső polcot. Okos volt, kedves, szép. De nem volt elég figyelmes. Nem vette komolyan a szöveget, amit kapott. Dave pedig teljesen komolyan vette, és becsben akarta tartani a lány becsületét. Mind ez tizenhárom éve volt. Larissát egy aluljáróban találták meg, félholtra verve, fagyosan, egyedül. Sokat sírt, ami elgyengítette, sebei voltak, amik a fájdalmat okozták neki. Kórházba vitték őt, és egy napra rá meghalt idegösszeomlásban -mind ezt olyan átszellemülten és nyugodtan mondta, monoton hangon, mintha semmiség volna. Mélyet szívott a levegőből, megtörölte a szemét, majd mosolyogva rám nézett. -Az emberek gonoszok tudnak lenni. Akár itt, akár máshol. Rossz emberek vannak, csak mindegyikük jól színleli magát.
***
Rengeteg volt számomra ez az információ. Nem is tudom, hogy mit kéne erre válaszolnom, vagy hogy kéne rá reagálnom. Esetleg a séta segíthet.
Elköszöntem Stevetől, megkértem, hogyha Dave esetleg visszajönne, üzenem neki, hogy vigyázzon magára, és szeretem, de most egyedül kell lennem,
Elsétáltam a tópartra, fogalmam sincs, merre mentem, de addig mentem, amíg meg nem láttam. Az egész úgy hatott, mintha tenger volna, homokos part, amire kifolyik a víz, majd visszahúzódik. Viháncoló gyerkőcök, akik homokoznak, a szüleik pedig beszélgetnek. Csak én voltam ott egyedül, azon a részen, a két nő is mosolyogva intett oda nekem, mintha évek óta barátok lennénk. Elbizakodottan intettem vissza és már indultam volna az irányukba, amikor eszembe jutott az, amit Steve mondott az emberekről. Lehet, hogy őrült, de lehet, hogy igaza van. Minden esetre benne bíztam inkább, Dave legjobb barátja, benne csak meg lehet bízni. Akkor is, ha nem ismerem rég óta.
Leültem a homokba, ide-oda tologattam a réteget a földön, összenyomtam a kezemben egy adagot, majd gyengítettem a szorításomon és széthullott a homokcsomó. A tó édeskés illata kis felfrissülést adott nekem.
- Mit csinálsz idekint, egyedül? -szólalt meg egy mélyebb hang. -Még bajod eshet.
- Szeretnék egyedül lenni.
- Hát -hallottam, ahogy közelebb lép. -Ahogy gondolod. Nem jó ez a környék így délután fele.
- Ugyan, kérlek -nevettem fel -, hisz ott vannak a gyerekek -mutattam a bizonyos irányba, viszont sehol senki. Két perce viszont még ott voltak, hallottam a hangjukat, hallottam a víz csobogását. Hallottam a békét. Ennyire belemerültem volna az egészbe?
- Már egy jó ideje itt vagyok. Láttam ahogy esetlenül leültél ide, és a homokkal játszol mint egy óvodás. Nem volt itt semmiféle gyerek.
- Mit számít az? -nevettem el magam, majd hátra néztem.
- Sokat -mosolygott rám egy középmagas, szemüveges, hosszú hajú fiú.
- Hány éves vagy?
- Nem rég töltöttem a huszonkettőt.
- Haza megyek -vágtam rá kis idő után, elbizakodottan felálltam, lesöpörtem magamról a homokot. A srác nem állta utamat, kedvesen elköszönt tőlem, én pedig újra láttam a boldog kölyköket és a két nőt.
Előkaptam a zsebemből a telefonomat, hívni akartam Dave-et, de ő megelőzött.
- Hol a francban vagy?
- Lejöttem a partra. Te hol vagy?
- Milyen partra?
- Itt Steve házától nem messze. Hol vagy?
- Úton. Ne legyen semmi bajod, oké?
- Oké -mosolyogtam. -Sietsz?
- Sietek -felelte. - Már mindjárt ott vagyok. Félsz? -kérdezte kedvesen.
- Ühüm -féltem.
- Vedd úgy, hogy már ott is vagyok -nevetett bele a telefonba,
Mire kiértem a járdához, Dave autója akkor kanyarodott be, akkor tettük le a telefont. Az útpadkára vezette az autót. Kiszállt, majd ott megvárt.
- Soha ne kószálj el egyedül, megígéred?
- Soha? -néztem rá.
- Soha. Szeretlek, és szeretnélek megvédeni -motyogta rekedtes hangon. -Na? Megígéred?
- Természetesen.
- Na? És... milyen az ágyban? -vonogatta fel a szemöldökét.
Szépen szólva belepirultam a zoknimba, annyira megilletett ez a kérdés. Felnevettem, majd megköszörültem a torkomat, közben ide-oda nézegettem a nappaliban. Steve nem szarozik, egyből a lényegre tér, ha a barátom már nincs a láthatáron.
- Khmm. Hogy is mondjam -nevettem fel -, megleptél -néztem rá mosolyogva, ő meg csak ült a helyén mint egy úrfi, és várt a válaszomra. -Egész jó.
- Hogy-hogy egész jó? -kapott rá a témára. -Nem elég izgalmas...? Túl erőszakos..? Túl érzéki...? Esetleg nem elég nagy a...
- Jó, jó. Elég lesz -röhögtem. -Semmi ilyen nincs a dologban -magyarázkodtam. -Dave... hát nem tudom. Jó vele. Na. Nem tudom mit mondjak erre.
- Oké, értem. Nagyon elpirultál -csapta meg gyengén a karomat, majd elnevette magát. -Na menjünk ki a kertbe, igyunk valamit.
- Gin-tonic van?
***
Mihelyst kiléptem a kertbe, letaglózódtam. Konkrétan úgy elkezdtem könnyezni a gyönyörtől, hogy az valami elképzelhetetlen. Csodálatos kertje van, gyönyörű a pázsit, gyönyörű sziklakertje van, gyönyörű virágai, gyönyörűek a tuják, amik formákra vannak vágva. Egyszerűen egy álomhely a ház, amiben lakik.
- Hallod -szóltam hátra -, Steve, ideköltözhetek?
Hallottam a mély nevetést a hátam mögött meg a poharak ciccegését,
- Nem volt egyszerű mind ezt megtervezni -adta át a kezembe az italomat. Megkavartam, benne a jégkockák ide-oda lökdösték egymást. -Egy év volt mindez -mutatott körbe. -A ház felújítása volt 7 hónap. A kertre maradt 4 hónap, és mire rendesen berendezkedtem, az beletelt pár hétbe. De megérte várnom. Most egy álom helyem van.
- Én is élnék ilyen helyen. Majd -emeltem fel a poharamat, majd koccintottunk -, majd egyszer -merengtem el a látványban.
- Amúgy is -nézett rám -, ha úgy döntesz, hogy ezzel a kreténnel maradsz, ilyen helyen fogsz élni.
- Hogy érted, hogy "ha úgy döntesz"?
- Hát, ki tudja mivel fogja elcseszni megint... -hörpintett bele az italába.
- Jó. És azt, hogy érted, hogy megint?
Hamar felém fordult, elkezdett hadarni valamit valamiről, nem tudtam követni a monológját.
- Nyugi -csitítottam -, most kezd el a legelejéről, szépen lassan, és üljünk le arra a hintaszékre amivel már 3 perce szemezek -mutattam.
- Huh -csapkodta meg a kezét izgalmában. -Tudom, nem lenne szép dolog elmondani, de már olyan rég óta tartogatom magamban ezt a dolgot, és nem tudtam elmesélni még senkinek. Na szóval -vett mély lélegzetet. -A történet úgy kezdődött, hogy még 17 volt, mikor járt egy csoda szép leányzóval, szőke haj, ápolt bőr, babaarc -az én szöges ellentétem ezek szerint -, meg szép karcsú is volt. Nagyon szép alakja volt...
- Kösz -jegyeztem meg halkan, de nem figyelt.
- ...Larissa volt a neve. Mindegy, nem is ez a lényeg, nem akarlak féltékennyé tenni, csak kitűnően csodaszép volt -magyarázta, -Larissa bármelyik fiút megkaphatta volna. Tényleg bármelyiket, de ő Davet választotta. Dave szerette őt, a lány is szerette viszont, de voltak rossz napjaik -beleivott a poharába, mélyen belenézett a szemembe, és folytatta. -Larissát megfenyegették, hogy ha nem mond igazat, baja eshet. Persze ezt a lány nem vette komolyan. Dave komolyan vette -elnézett a messzi távolba, nézegette a fák leveleit, ahogy a szél fújja a leveleket, a csicsergő madarakat. -Naponta kérdezte meg, hogy minden rendben van-e vele. Naponta várta őt, naponta vigyázott rá, mert komolyan vette.
- Ő mindent komolyan vesz -szólaltam meg véletlenül. Steve oldalra nézett rám, én tartottam a szemkontaktust. Láttam, hogy könnyezni kezd. Gyorsan elnézett a másik irányba, újra a madárdalok irányába nézett, újra a friss levegőt szívva próbált nyugodni.
- Halottakról nem illik rossz véleménnyel lenni, nem igaz? -nevetett keserűen.
Idegesen szorongatta a kezében a pohár nyakát, simogatta hüvelykujjával az üveg peremét. Hezitált azon, hogy mondja-e azt, amit szeretne, vagy inkább maradjon egy pillanatra csendben.
Elgondolkodtam azon, amit az imént mondott. A lány... ő meghalt? Vagy most miért mondja ezt? Miért halt meg? Miért mondja el ezt mind nekem?
- Larissa nagyon kitűnő személyiség volt. Kutyái voltak mindenhol, megtehette volna, hogy parancsokat oszt ki, de nem tette. Ő maga tette a dolgát, segítséget is csak akkor kért, mikor széken állva sem érte el a felső polcot. Okos volt, kedves, szép. De nem volt elég figyelmes. Nem vette komolyan a szöveget, amit kapott. Dave pedig teljesen komolyan vette, és becsben akarta tartani a lány becsületét. Mind ez tizenhárom éve volt. Larissát egy aluljáróban találták meg, félholtra verve, fagyosan, egyedül. Sokat sírt, ami elgyengítette, sebei voltak, amik a fájdalmat okozták neki. Kórházba vitték őt, és egy napra rá meghalt idegösszeomlásban -mind ezt olyan átszellemülten és nyugodtan mondta, monoton hangon, mintha semmiség volna. Mélyet szívott a levegőből, megtörölte a szemét, majd mosolyogva rám nézett. -Az emberek gonoszok tudnak lenni. Akár itt, akár máshol. Rossz emberek vannak, csak mindegyikük jól színleli magát.
***
Rengeteg volt számomra ez az információ. Nem is tudom, hogy mit kéne erre válaszolnom, vagy hogy kéne rá reagálnom. Esetleg a séta segíthet.
Elköszöntem Stevetől, megkértem, hogyha Dave esetleg visszajönne, üzenem neki, hogy vigyázzon magára, és szeretem, de most egyedül kell lennem,
Elsétáltam a tópartra, fogalmam sincs, merre mentem, de addig mentem, amíg meg nem láttam. Az egész úgy hatott, mintha tenger volna, homokos part, amire kifolyik a víz, majd visszahúzódik. Viháncoló gyerkőcök, akik homokoznak, a szüleik pedig beszélgetnek. Csak én voltam ott egyedül, azon a részen, a két nő is mosolyogva intett oda nekem, mintha évek óta barátok lennénk. Elbizakodottan intettem vissza és már indultam volna az irányukba, amikor eszembe jutott az, amit Steve mondott az emberekről. Lehet, hogy őrült, de lehet, hogy igaza van. Minden esetre benne bíztam inkább, Dave legjobb barátja, benne csak meg lehet bízni. Akkor is, ha nem ismerem rég óta.
Leültem a homokba, ide-oda tologattam a réteget a földön, összenyomtam a kezemben egy adagot, majd gyengítettem a szorításomon és széthullott a homokcsomó. A tó édeskés illata kis felfrissülést adott nekem.
- Mit csinálsz idekint, egyedül? -szólalt meg egy mélyebb hang. -Még bajod eshet.
- Szeretnék egyedül lenni.
- Hát -hallottam, ahogy közelebb lép. -Ahogy gondolod. Nem jó ez a környék így délután fele.
- Ugyan, kérlek -nevettem fel -, hisz ott vannak a gyerekek -mutattam a bizonyos irányba, viszont sehol senki. Két perce viszont még ott voltak, hallottam a hangjukat, hallottam a víz csobogását. Hallottam a békét. Ennyire belemerültem volna az egészbe?
- Már egy jó ideje itt vagyok. Láttam ahogy esetlenül leültél ide, és a homokkal játszol mint egy óvodás. Nem volt itt semmiféle gyerek.
- Mit számít az? -nevettem el magam, majd hátra néztem.
- Sokat -mosolygott rám egy középmagas, szemüveges, hosszú hajú fiú.
- Hány éves vagy?
- Nem rég töltöttem a huszonkettőt.
- Haza megyek -vágtam rá kis idő után, elbizakodottan felálltam, lesöpörtem magamról a homokot. A srác nem állta utamat, kedvesen elköszönt tőlem, én pedig újra láttam a boldog kölyköket és a két nőt.
Előkaptam a zsebemből a telefonomat, hívni akartam Dave-et, de ő megelőzött.
- Hol a francban vagy?
- Lejöttem a partra. Te hol vagy?
- Milyen partra?
- Itt Steve házától nem messze. Hol vagy?
- Úton. Ne legyen semmi bajod, oké?
- Oké -mosolyogtam. -Sietsz?
- Sietek -felelte. - Már mindjárt ott vagyok. Félsz? -kérdezte kedvesen.
- Ühüm -féltem.
- Vedd úgy, hogy már ott is vagyok -nevetett bele a telefonba,
Mire kiértem a járdához, Dave autója akkor kanyarodott be, akkor tettük le a telefont. Az útpadkára vezette az autót. Kiszállt, majd ott megvárt.
- Soha ne kószálj el egyedül, megígéred?
- Soha? -néztem rá.
- Soha. Szeretlek, és szeretnélek megvédeni -motyogta rekedtes hangon. -Na? Megígéred?
- Természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése