"Nagyon hiányzol" -Micheal.
Napok óta nem néztem meg, hogy ki írta ezt a szöveget, viszont mikor megláttam, hogy a főnököm küldte el mindezt, meglepődtem.
"Miért hiányzom? Sok a munka?" enter billentyű lenyomása után félre tettem a laptopomat
Nem jött rá válasz, gondoltam is rá, hogy nem fog, mivel be sincs jelentkezve, de azért még egy kis regényt írtam neki, hogy miért vagyok eltűnve.
***
"Ha sírni látnád, mit tennél?"
Mikor egy kérdés felnyitja előtted azt a zárt kaput, amit eddig életedben sosem láttál, mindig titok volt, és most tárva nyitva áll előtted. Hihetetlen dolog, hogy szavak képesek elérni nálad, hogy görcsbe ránduljon a gyomrod. Mindenki máshogy felel rá. Te hogyan teszed?
Van aki azt mondja "ha sírva látnám, sírnék vele együtt", másnak pedig "szorosan magamhoz ölelném" lenne a válasza, de engem soha senki nem kérdez meg erről.
"Ha én látnám sírni, ezt tenném: összeugrana a gyomrom, nem érteném, hogy az én egyetlen, drága szerelmem miért sírna. Lassan odamennék hozzá, megérinteném a kezét, megsimogatnám, a hátát dörzsölgetném, majd közelebb bújnék hozzá, hogy érezze; nincs egyedül. Nem hagynám semmiféleképpen sem magára, szörnyű lenne, ha sírva látnám. Eddig sosem láttam őt megtörni. Túl erős (volt) ahhoz, hogy mások előtt sírjon. Ha meglátnám, megölelném, olyan szorosan, amennyire szorosan csak tudom. Persze nem szorítanám ki belőle a lelket. Azt akarnám, hogy tudja, én szeretem őt, és soha, de soha ne higgye azt, hogy utálom. Mert nem így van. Lehet, hogy néha haragszom rá, lehet, hogy ez a harag sokáig kinyúl, de attól még szeretem. A szeme, a hangja, az arca, a hihetetlen aranyossága. Elbűvöl a cukiságával, és magával húz.
Meghalok, bármely pillanatban, mikor hozzám szól. Ilyenkor összeakad a nyelvem, próbálok értelmes választ adni, de mindig belefulladok. Az elején hülye voltam, de mostanra már tudom, hogy mind ez nagyon nehéz. Az élet, az, ahogy mások viselkednek, az ítéletek másokkal szemben; leszbikus, hülye buzi, ribanc, kövér, vékony, csúnya... semelyikben nem hiszek. Legalábbis nem akarok hinni. Ezek mind rosszak, akkor is, ha azt vallod, te vagy a maga a Szent. Nem. Senki sem szent. Legbelül mindenki egy gonosz, de csak az okosak tudják, hogyan kell a gonoszsággal bánni. Fontold meg, mert ha buta vagy, sosem fogod tudni használni ezt a tehetséget."
***
A kertbe kiültem egy bögre forró teával a kezemben. Szeretem így indítani a napot, olyan kellemes érzéssel tölt el. A reggeli rutinom mellé tartozik az is, hogy gofrit is eszek, már egy csomó fajtát megkóstoltam, és eddig a málna-áfonya a kedvencem. Susan boldogan készíti nekem a reggelit, mindig olyan életvidám, energikus, és kedves. Pár beszélgetésünkön mindig meglepődök. Például a ma reggelin.
- Jó reggelt -köszöntött vidáman -, mindjárt kész lesz a reggelid. Mivel szeretnéd leöblíteni?
- 'Reggelt -ásítottam. - Egy jó forró tea most jól esne -beletúrtam a hajamba. A tükör elé sétáltam és fáradt tekintettel néztem a hülye fejemet. -Te szent szar -motyogtam. -Hogy nézek én ki.
- Mi a baj?
- Olyan mintha szét lenne folyva az arcom -nyomkodtam a puha bőrt.
- Nagyon szép vagy, így is -jött a hang oldalról. Dave mosolyogva, egy szál fecskében feszített és ette a pirítósát.
- Nem tudom mit látsz te bennem ilyenkor -nevettem.
- Téged.
Elmosolyodtam. Sue felnézett a sütögetésből, nyilvánvalóan látszott rajta, hogy örül a kapcsolatunknak.
- David, drágám, elmosogatnál magad után?
- Ajj már, Muter. Reggel van. Lezuhanyzom, átöltözöm, fogat mosok, szívok egy kis friss levegőt, és aztán elmosogatok.
- Jól van.
Ajtócsukódás után Sue rám nézett, unalmas tekintettel, kicsit bosszúsan. Azt hiszem, hangulatember. Nembaj. Addig jó, amíg nem rám haragszik.
- Majd én elmosogatom -ajánlottam fel.
- Nagyon kedves vagy. Nagyon örülök annak, hogy egy akkora seggfejből, mint Dave ilyen férfit tudtál kovácsolni.
- Seggfej?
- Alpári, bunkó, taj paraszt... -felnevettem a kijelentéseken. -Mindegy. Régebben nagyon lusta volt, alig beszélgettünk, állandóan kifogásokat keresett, hogy miért nem jön el hozzánk nyaralni. Itt van Steve is. Ő is megmondhatja, hogy milyen dolgokat csinált.
- Steve... múltkor mesélt valamit.
- Larissa? -bólintottam. -Kedves lány volt ő is. Akkoriban ő volt neki mindene. Nagyon ki volt akadva amiatt, ami vele történt. Az tette egy önző emberré, utálatossá és kegyetlenné -szomorúan néztem a tányérokra. Lassabban törölgettem el. Már nem is voltam éhes. Arra gondolni, hogy előttem valakit sokkal jobban szeretett, nem jó érzés. -De az már a múlté. Veled újra jól van. Nem panaszkodik, nem kell pszichológushoz járnia. Boldog melletted. Ezért örülök, hogy elhozott téged hozzánk, és bemutatott nekünk.
Az életkedv mutatóm a nullán volt. Nem tudtam a dicséretet felfogni. Azon kattogott az agyam, hogy Larissa volt neki a legelső lány. Ha ő nem halt volna meg, akkor most is vele lenne. Sosem ismerhettem volna meg Davidet, sosem lehettem volna ennyire boldog. Bánt a dolog, hogy Susan ilyeneket mond nekem, viszont... tudom, gonoszság ilyent mondani, de szerencsére a lány halott. Isten nyugosztalja szegényt.
***
- Jezz'.
- Hm?
- Mi a baj?
- Miért?
- Sírsz.
- Én nem sírok.
- Dehogynem.
Mihelyst észbe kaptam, és éreztem a legördülő könnycseppet, felsírtam. Elkezdtem zokogni. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Dave mellém ült, nem tudta, mit csináljon. Nem is csinált igazából semmit. Megérintett, és csak csendben figyelt. Nem mozdult volna, nem ölelt volna meg. Itt jön a kérdés. "Ha sírni látnád, mit tennél?" Nos, elmondom, ő mit tett valójában.
Ült mellettem, figyelte azt ahogy én ott pityergek. Nem mozdult semmit. Nyugodtan ült, és figyelt. Ennyi.
Könnyes szemmel néztem rá, és nem értettem, hogy miért nem mozdul. Rám mosolygott. Megsimította az arcomat, másik kezével eltűrte a hajamat és egy puszit adott a homlokomra.
- Így is nagyon aranyos vagy.
Felnevettem a kijelentésére.
- Ennyi? -kiakadtam.
- Mi ennyi? -bámult bután.
- Ennyi, amit teszel, mikor "életed szerelme" bőg a szemed láttára?
- Miért? Mit kéne tennem? Hozzak zsepit? Vagy hozzak egy egész drogériát?
- Ez bunkó volt -azt hiszem, a durcásságom most jogos volt.
- Oké, bocsánat. Tényleg erős volt. Na. Nézz rám -álltam a tekintetét. Ő csak mosolyogva figyelt, míg én a másik irányba fordultam. -Na -nevetett, majd belebökött az oldalamba. -Nevess már. Gyerünk! Hadd lássam, milyen az én szép barátnőm mosolya -felé fordultam. Őszintén rámosolyogtam. -Igen. Ez az, ami engem éltet. Soha ne legyél szomorú, Szerelmem.
- Te pedig...
Belenéztem a szép barna szemeibe. Elvesztem bennük, csak a mosolyát láttam, azt a hihetetlenül elragadó mosolyát. Felvont szemöldökkel várta, hogy befejezzem a mondatomat, de annyira csodálatosnak tartottam, hogy így ül mellettem, és igazából le se tojja, hogy sírtam, de azért mégis érdekli, hogy mit érzek és annyira összezavart vagyok, hogy már azt sem tudom, hogy mi történt az előbb. Ami a legjobban elragad benne, az a nevetése. Annyira boldoggá tesz, mikor valami hülyeséget mond, majd aztán elkezd rajta röhögni, és már akkor nevetek vele együtt, mikor valami baromsággal hozakodik elő. Számomra ő a tökéletes, a példakép, és a legjobb pasi, akit valaha ismertem. Szerelmes vagyok minden részébe, minden mozzanatába, az egyedi hangjába. Soha nem gondoltam volna, még kislány koromban sem, hogy az én szőke hercegem fehér lovon egy csodálatos sötét lovag lesz.
Ő pedig csak nézett a szemembe és mosolygott. Az az egyedi mosoly...
Megcsókoltam.
A kertbe kiültem egy bögre forró teával a kezemben. Szeretem így indítani a napot, olyan kellemes érzéssel tölt el. A reggeli rutinom mellé tartozik az is, hogy gofrit is eszek, már egy csomó fajtát megkóstoltam, és eddig a málna-áfonya a kedvencem. Susan boldogan készíti nekem a reggelit, mindig olyan életvidám, energikus, és kedves. Pár beszélgetésünkön mindig meglepődök. Például a ma reggelin.
- Jó reggelt -köszöntött vidáman -, mindjárt kész lesz a reggelid. Mivel szeretnéd leöblíteni?
- 'Reggelt -ásítottam. - Egy jó forró tea most jól esne -beletúrtam a hajamba. A tükör elé sétáltam és fáradt tekintettel néztem a hülye fejemet. -Te szent szar -motyogtam. -Hogy nézek én ki.
- Mi a baj?
- Olyan mintha szét lenne folyva az arcom -nyomkodtam a puha bőrt.
- Nagyon szép vagy, így is -jött a hang oldalról. Dave mosolyogva, egy szál fecskében feszített és ette a pirítósát.
- Nem tudom mit látsz te bennem ilyenkor -nevettem.
- Téged.
Elmosolyodtam. Sue felnézett a sütögetésből, nyilvánvalóan látszott rajta, hogy örül a kapcsolatunknak.
- David, drágám, elmosogatnál magad után?
- Ajj már, Muter. Reggel van. Lezuhanyzom, átöltözöm, fogat mosok, szívok egy kis friss levegőt, és aztán elmosogatok.
- Jól van.
Ajtócsukódás után Sue rám nézett, unalmas tekintettel, kicsit bosszúsan. Azt hiszem, hangulatember. Nembaj. Addig jó, amíg nem rám haragszik.
- Majd én elmosogatom -ajánlottam fel.
- Nagyon kedves vagy. Nagyon örülök annak, hogy egy akkora seggfejből, mint Dave ilyen férfit tudtál kovácsolni.
- Seggfej?
- Alpári, bunkó, taj paraszt... -felnevettem a kijelentéseken. -Mindegy. Régebben nagyon lusta volt, alig beszélgettünk, állandóan kifogásokat keresett, hogy miért nem jön el hozzánk nyaralni. Itt van Steve is. Ő is megmondhatja, hogy milyen dolgokat csinált.
- Steve... múltkor mesélt valamit.
- Larissa? -bólintottam. -Kedves lány volt ő is. Akkoriban ő volt neki mindene. Nagyon ki volt akadva amiatt, ami vele történt. Az tette egy önző emberré, utálatossá és kegyetlenné -szomorúan néztem a tányérokra. Lassabban törölgettem el. Már nem is voltam éhes. Arra gondolni, hogy előttem valakit sokkal jobban szeretett, nem jó érzés. -De az már a múlté. Veled újra jól van. Nem panaszkodik, nem kell pszichológushoz járnia. Boldog melletted. Ezért örülök, hogy elhozott téged hozzánk, és bemutatott nekünk.
Az életkedv mutatóm a nullán volt. Nem tudtam a dicséretet felfogni. Azon kattogott az agyam, hogy Larissa volt neki a legelső lány. Ha ő nem halt volna meg, akkor most is vele lenne. Sosem ismerhettem volna meg Davidet, sosem lehettem volna ennyire boldog. Bánt a dolog, hogy Susan ilyeneket mond nekem, viszont... tudom, gonoszság ilyent mondani, de szerencsére a lány halott. Isten nyugosztalja szegényt.
***
- Jezz'.
- Hm?
- Mi a baj?
- Miért?
- Sírsz.
- Én nem sírok.
- Dehogynem.
Mihelyst észbe kaptam, és éreztem a legördülő könnycseppet, felsírtam. Elkezdtem zokogni. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Dave mellém ült, nem tudta, mit csináljon. Nem is csinált igazából semmit. Megérintett, és csak csendben figyelt. Nem mozdult volna, nem ölelt volna meg. Itt jön a kérdés. "Ha sírni látnád, mit tennél?" Nos, elmondom, ő mit tett valójában.
Ült mellettem, figyelte azt ahogy én ott pityergek. Nem mozdult semmit. Nyugodtan ült, és figyelt. Ennyi.
Könnyes szemmel néztem rá, és nem értettem, hogy miért nem mozdul. Rám mosolygott. Megsimította az arcomat, másik kezével eltűrte a hajamat és egy puszit adott a homlokomra.
- Így is nagyon aranyos vagy.
Felnevettem a kijelentésére.
- Ennyi? -kiakadtam.
- Mi ennyi? -bámult bután.
- Ennyi, amit teszel, mikor "életed szerelme" bőg a szemed láttára?
- Miért? Mit kéne tennem? Hozzak zsepit? Vagy hozzak egy egész drogériát?
- Ez bunkó volt -azt hiszem, a durcásságom most jogos volt.
- Oké, bocsánat. Tényleg erős volt. Na. Nézz rám -álltam a tekintetét. Ő csak mosolyogva figyelt, míg én a másik irányba fordultam. -Na -nevetett, majd belebökött az oldalamba. -Nevess már. Gyerünk! Hadd lássam, milyen az én szép barátnőm mosolya -felé fordultam. Őszintén rámosolyogtam. -Igen. Ez az, ami engem éltet. Soha ne legyél szomorú, Szerelmem.
- Te pedig...
Belenéztem a szép barna szemeibe. Elvesztem bennük, csak a mosolyát láttam, azt a hihetetlenül elragadó mosolyát. Felvont szemöldökkel várta, hogy befejezzem a mondatomat, de annyira csodálatosnak tartottam, hogy így ül mellettem, és igazából le se tojja, hogy sírtam, de azért mégis érdekli, hogy mit érzek és annyira összezavart vagyok, hogy már azt sem tudom, hogy mi történt az előbb. Ami a legjobban elragad benne, az a nevetése. Annyira boldoggá tesz, mikor valami hülyeséget mond, majd aztán elkezd rajta röhögni, és már akkor nevetek vele együtt, mikor valami baromsággal hozakodik elő. Számomra ő a tökéletes, a példakép, és a legjobb pasi, akit valaha ismertem. Szerelmes vagyok minden részébe, minden mozzanatába, az egyedi hangjába. Soha nem gondoltam volna, még kislány koromban sem, hogy az én szőke hercegem fehér lovon egy csodálatos sötét lovag lesz.
Ő pedig csak nézett a szemembe és mosolygott. Az az egyedi mosoly...
Megcsókoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése