Csodálkozva néztem a testét. Annyira kidolgozott volt, de mégsem volt az a túlságosan kigyúrt alkat. A bőr alatt kitűnt néhol egy-egy mozdulatnál az izomzata, az erek a kezén szintén kidülemkedtek.
- Hogy a francba van neked ilyen tökéletes alakod? -néztem rá elragadtatva, és igazából nem akartam feltenni neki ezt a kérdést, de mégis megtettem.
Lepődötten hátranézett rám, kérdőn figyelt, hogy mi a panaszom.
- Mióta nézel ki te ennyire istenien?
Felnevetett, majd abbahagyta a pakolászást a szobában, és elém állt. Az ágy végében ültem, hátratett kézzel támasztottam magam. és úgy néztem a jó seggét, ahogy lehajolgat.
- Ez egy nagyon hosszú történet -mosolygott rám. Egyből rávágtam, hogy semmi gond, imádom, amikor mesél, úgyhogy kínosan félrenézett, vett egy nagy levegőt, és leült elém törökülésben a földre. -Nekem volt egy osztályom még anno általánosban. Képzeld el úgy, hogy a focisták és a dagadt. Szerinted melyik voltam én? -pár pillanatig várt, hogy kitaláljam, de nem szóltam semmit, inkább azt vártam, hogy folytassa, így megvontam a vállam. -Én voltam a dagadt. Egy egész évet, vagy fél évet töltöttem velük, de úgy kikészítettek, mert nem volt nekik az jó, hogy én csak úgy létezem. Állandóan belém kötöttek, és terrorizáltak. Más sztori. Volt egy nagyon jó barátom. Tényleg a legjobb barátomnak mondhattam, teljesen megegyezett az ízlésünk és a stílusunk is. Elment edzésekre. Na már most; az edző az olyan, mint egy második fater. Neki az edző volt a második faterja, minden nap vele volt szinte, velem már nem is foglalkozott, csak azon volt, hogy minél jobban le tudjon fogyni. Amint lefogyott, elkezdett velem bunkózni, onnantól kezdve nyugodtan mondta rám azt, hogy dagadt. Én ott döntöttem el, hogy a sport az nem nekem való. Gyerekként tapasztaltam meg ezeket a dolgokat, nem volt emiatt egy évig jó életem, mivel az a szarházi bunkó paraszt edző tönkretette a legjobb barátomat. Most is itt lenne, és ha akkor nem ment volna el edzeni, akkor most is ő lenne a legjobb barátom, és ugyanezt megtehette volna mint én, hogy később neki áll és önerőből feltornázza magát egy egészséges testbe. Nem szoktam embereket elítélni, de ha azt az edzőt meglátom, én felgyújtom az biztos.
A történetét olvasva eléggé eltöprengtem azon, hogy miért is volt ennyire ellenséges akkor vele mindenki, hisz ő egy csodálatos ember, ha kövér, ha nem, én ugyanúgy szeretném. Persze, a külső a minden, de az a legkülönlegesebb, mikor az ember stílusába szeretsz bele, nem pedig a küllemébe. Én azt hiszem, kifogtam a Jackpotot. Tőlem ő lehetne lány is, ha a személyiségébe beleszeretek, onnantól már nem tud érdekelni, hogy éppen mi van a lábai között.
Csendben ültünk egymással szemben, ő a földön, én az ágyon. Térde állt, így nagyjából egy magasságban voltunk. A gyönyörű barna szemei, a tökéletes mosolya, a sötétbarna haja, és a random eleresztett hülye poénja miatt kitört belőlem pár könnycsepp. Egyáltalán nem szomorúság volt az oka, hanem a boldogság.
Megöleltem, Szorosan magamba zártam, és felzokogtam, hogy ő az enyém lehet. Soha nem akarom őt elengedni, mindig is azt akarom, hogy ő az enyém maradhasson. Annyira elérhetetlennek tűnnek ezek a dolgok, de amint ott áll előtted hús-vér emberként, te leszel a legboldogabb ember a világon.
- Mi az, miért sírsz?
- Nagyon szeretlek, és nagyon örülök annak, hogy te az enyém vagy.
Egy pillanatig nem éreztem, ahogy levegőt vesz. Pillanatok elteltével egyik kezével a fenekem alá, a másikkal pedig a hátamhoz nyúlt, majd úgy állt fel. Derekánál átkulcsoltam a lábaimat. Úgy bújtam hozzá és úgy öleltem, ahogy csak tudtam -persze nem voltam egy velociraptor. Annyira fellelkesült voltam, annyira éltem, annyira akartam minden egyes történetét meghallgatni újra és újra, csak azért, hogy éreztessem vele, én nagyon szerelmes vagyok belé, és minden egyes nap elakarom neki ezt mondani, hogy ő a megmentőm, ő az, aki mindig megnevettet, bármilyen szir-szar viccet mond, akkor is ő lesz az én példaképem, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek.
- Tudod miért szeretlek én téged nagyon?
- Néha azt hiszem, hogy csak álmodok.
Dave felnevetett, még szorosabban megölelt. Leeresztett az ágyra, derekamon hagyta a kezét, én a nyakánál összekulcsolt kézzel húztam magammal. Lassan lefektetett a plédre, bal kezével megtámasztotta magát. Az erek virítottak a kezén.
Ő csak felettem támaszkodott, én meg néztem a szép szemeit, és a szép mosolyát.
- Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Rengeteg mindent köszönhetek neked. Az a rengeteg szeretet, amit tőled kaptam...
- Nem lennék ilyen, ha te nem lennél a barátom -vágtam közbe bunkó módon. -Bocsánat....
- Ne kérj bocsánatot. Jezzy -szólított mély hangon. Jobb kezével végigsimított az arcomon, majd a hajamon, a vállamon és a karomon. Csak néztem az arcát, ahogy szemével követi a keze mozdulatait.
Én elmosolyodtam. Éltem ezt a pillanatot, éltem az eddigi eltelt perceket. Zsongtam legbelül, mindent akartam egyszerre, új dolgokat, új kinézetet, új stílust, de egyszerre mégis itt akartam maradni örökre. Csak kinyílt az az ajtó.
- Dave...
Hátrapillantott aggódó édesanyjára, majd visszanézett rám, egy gyors puszit nyomott az arcomra, és azzal a lendülettel ki is sietett a szobából. Hamar felültem az ágyon, David édesanyjára néztem, és a választ vártam.
- Ki az? Miért kellett elrohannia?
- Csak egy régi barát -húzta el a száját, majd az ajtó felé fordult. A keze a kilincsen volt és egy ideig hezitált azon, hogy kimenjen, de az is lehet, hogy az idegességgel küszködött, már nem tudom -, egy nagyon régi barát.
Susan kinyitotta az ajtót, mély lélegzetvétel után kilépett rajta, és be is csukta maga mögött. Hallottam, ahogy az ajtónak dől, és, hogy nem megy el. Ott maradt az ajtóm előtt.
- Ki sem mehetek innen? -kiáltottam ki barátságosabb hangnemben az ajtót eltorlaszoló nőnek. Lassan odalépdeltem, és próbáltam lenyomni a kilincset, de nem sikerült. Megráztam az ajtót, hátha csak be van ragadva, vagy valami. Újra megpróbáltam kinyitni. Nem sikerült. Ekkor jobban elkezdtem aggódni, hogy mégis mi folyik odakint. Háromszor megütöttem az ajtót. -Susan! Tudom, hogy itt vagy! Engedj ki, légyszíves! Nem bírom a bezártságot... -néztem magam mögé, körbe tekintettem a szobát, ami most szürkének és rossznak hatott. -Kérlek.
- Még csak öt percet bírj ki odabent, kincsem.
- Nem vagyok senkinek sem a kincse! Ki akarok innen menni. Tudni akarom, hogy mi folyik odakint. - újra megpróbálkoztam kis idő elteltével az ajtó kinyitásával, de az ismételten nem nyílott ki. Dühödten fordultam vissza, az ablakhoz trappoltam és kinyitottam. Nagyjából egy méter, vagy másfél volt az ablaktól a talajig. Kimásztam, erősen lehuppantam a nap által kiszárított fűre, majd felálltam. Megkerültem a tömböt, a bejárat felé siettem, mikor azon kilépett egy szőke lány, kisírt szemekkel, mögötte pedig még egy lány, de neki már barna haja volt, és az előtte szomorkodót noszogatta, hogy ennyi volt, hagyja, és ne is gondoljon erre többet. Dave aggodalmasan nézett a háta mögé, és annak a szobának az irányába, ahová elvileg be vagyok zárva, hogy biztosan ott vagyok-e még. Hát, nem voltam, de erről nem kell tudnia.
Megvártam amíg a járdához érnek. Davere pillantott a szőke hajú lány, és megölelte. Egy percig sem habozott, hogy visszaölelje. Dave mellett állt a barna, ideges pozícióban helyezkedett el, és nagyon dühösnek tűnt. Méregette a fiút, a házat, a környéket, ahol lakik, a járda omladozó szegélyét tette tönkre, majd a másik oldalra ment, lazább testtartásban. A szőke még mindig Őt ölelte, mikor a másik csaj hátraszólt neki, hogy ideje menni. Még egy utolsót megszorította, Dave is viszonozta, majd a lány megcsókolta. Egyáltalán nem ellenkezett, ami felbosszantott. Azt még elnéztem volna vidáman, hogy mindenkinek az én szépfiúm kell, de az, hogy meg sem tagadja magától ezt a lányt... felment a pumpa, de azért ott maradtam, és végignéztem, addig amíg el nem váltak, és más-más irányba ne mentek volna. Szőke ment a túloldalra, Dave pedig vissza a házba. Utóbbi komótosan.
Megfordultam, és elkezdtem rohanni. Rohantam valamerre. Bármerre, amerre tudtam. Néztem az utca tábláit, néztem, hogy mi történik a környéken, az asszonyokat, az öreg embereket, ahogy csoszognak, a kisgyerekeket rolleren, de semmi nem tudott megállítani. Csak rohantam, rohantam és rohantam. Lefordultam az egyik utcán, talán a St. Ivan útra, már az sem érdekelt, hogy élve maradok-e egyáltalán, annyira üresnek éreztem magam legbelül.
Fogalmam sincs, hogy mi késztetett erre egyáltalán, hogy csak így elmenjek, azt sem tudtam, hogy miért nem éreztem semmi megbántódottságot, miért csak dühöt éreztem.
***
Zihálva tértem az ismerős partra, ahol múltkor voltam, és legbelül még jobban éreztem az azt ürességet, amit az előbb csak foszlányokban észleltem. Lesétáltam a homokba, a cipőmet is levettem, és a kezemben fogtam. Sétáltam a félhomályban, könnyes szemekkel, egyenesen a víz felé. A vizes homokra léptem, és vártam a legközelebbi hullámot, ahogy kisodorja a partra a hullámokat. El is ért hozzám, alig ért bokáig a víz, de semmi fájó hidegséget nem éreztem, csak a fejem zúgását, hogy mennyire gyorsan történnek a dolgok.
Miért fáj ez ennyire kibaszottul?
- Tudod miért szeretlek én téged nagyon?
- Néha azt hiszem, hogy csak álmodok.
Dave felnevetett, még szorosabban megölelt. Leeresztett az ágyra, derekamon hagyta a kezét, én a nyakánál összekulcsolt kézzel húztam magammal. Lassan lefektetett a plédre, bal kezével megtámasztotta magát. Az erek virítottak a kezén.
Ő csak felettem támaszkodott, én meg néztem a szép szemeit, és a szép mosolyát.
- Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Rengeteg mindent köszönhetek neked. Az a rengeteg szeretet, amit tőled kaptam...
- Nem lennék ilyen, ha te nem lennél a barátom -vágtam közbe bunkó módon. -Bocsánat....
- Ne kérj bocsánatot. Jezzy -szólított mély hangon. Jobb kezével végigsimított az arcomon, majd a hajamon, a vállamon és a karomon. Csak néztem az arcát, ahogy szemével követi a keze mozdulatait.
Én elmosolyodtam. Éltem ezt a pillanatot, éltem az eddigi eltelt perceket. Zsongtam legbelül, mindent akartam egyszerre, új dolgokat, új kinézetet, új stílust, de egyszerre mégis itt akartam maradni örökre. Csak kinyílt az az ajtó.
- Dave...
Hátrapillantott aggódó édesanyjára, majd visszanézett rám, egy gyors puszit nyomott az arcomra, és azzal a lendülettel ki is sietett a szobából. Hamar felültem az ágyon, David édesanyjára néztem, és a választ vártam.
- Ki az? Miért kellett elrohannia?
- Csak egy régi barát -húzta el a száját, majd az ajtó felé fordult. A keze a kilincsen volt és egy ideig hezitált azon, hogy kimenjen, de az is lehet, hogy az idegességgel küszködött, már nem tudom -, egy nagyon régi barát.
Susan kinyitotta az ajtót, mély lélegzetvétel után kilépett rajta, és be is csukta maga mögött. Hallottam, ahogy az ajtónak dől, és, hogy nem megy el. Ott maradt az ajtóm előtt.
- Ki sem mehetek innen? -kiáltottam ki barátságosabb hangnemben az ajtót eltorlaszoló nőnek. Lassan odalépdeltem, és próbáltam lenyomni a kilincset, de nem sikerült. Megráztam az ajtót, hátha csak be van ragadva, vagy valami. Újra megpróbáltam kinyitni. Nem sikerült. Ekkor jobban elkezdtem aggódni, hogy mégis mi folyik odakint. Háromszor megütöttem az ajtót. -Susan! Tudom, hogy itt vagy! Engedj ki, légyszíves! Nem bírom a bezártságot... -néztem magam mögé, körbe tekintettem a szobát, ami most szürkének és rossznak hatott. -Kérlek.
- Még csak öt percet bírj ki odabent, kincsem.
- Nem vagyok senkinek sem a kincse! Ki akarok innen menni. Tudni akarom, hogy mi folyik odakint. - újra megpróbálkoztam kis idő elteltével az ajtó kinyitásával, de az ismételten nem nyílott ki. Dühödten fordultam vissza, az ablakhoz trappoltam és kinyitottam. Nagyjából egy méter, vagy másfél volt az ablaktól a talajig. Kimásztam, erősen lehuppantam a nap által kiszárított fűre, majd felálltam. Megkerültem a tömböt, a bejárat felé siettem, mikor azon kilépett egy szőke lány, kisírt szemekkel, mögötte pedig még egy lány, de neki már barna haja volt, és az előtte szomorkodót noszogatta, hogy ennyi volt, hagyja, és ne is gondoljon erre többet. Dave aggodalmasan nézett a háta mögé, és annak a szobának az irányába, ahová elvileg be vagyok zárva, hogy biztosan ott vagyok-e még. Hát, nem voltam, de erről nem kell tudnia.
Megvártam amíg a járdához érnek. Davere pillantott a szőke hajú lány, és megölelte. Egy percig sem habozott, hogy visszaölelje. Dave mellett állt a barna, ideges pozícióban helyezkedett el, és nagyon dühösnek tűnt. Méregette a fiút, a házat, a környéket, ahol lakik, a járda omladozó szegélyét tette tönkre, majd a másik oldalra ment, lazább testtartásban. A szőke még mindig Őt ölelte, mikor a másik csaj hátraszólt neki, hogy ideje menni. Még egy utolsót megszorította, Dave is viszonozta, majd a lány megcsókolta. Egyáltalán nem ellenkezett, ami felbosszantott. Azt még elnéztem volna vidáman, hogy mindenkinek az én szépfiúm kell, de az, hogy meg sem tagadja magától ezt a lányt... felment a pumpa, de azért ott maradtam, és végignéztem, addig amíg el nem váltak, és más-más irányba ne mentek volna. Szőke ment a túloldalra, Dave pedig vissza a házba. Utóbbi komótosan.
Megfordultam, és elkezdtem rohanni. Rohantam valamerre. Bármerre, amerre tudtam. Néztem az utca tábláit, néztem, hogy mi történik a környéken, az asszonyokat, az öreg embereket, ahogy csoszognak, a kisgyerekeket rolleren, de semmi nem tudott megállítani. Csak rohantam, rohantam és rohantam. Lefordultam az egyik utcán, talán a St. Ivan útra, már az sem érdekelt, hogy élve maradok-e egyáltalán, annyira üresnek éreztem magam legbelül.
Fogalmam sincs, hogy mi késztetett erre egyáltalán, hogy csak így elmenjek, azt sem tudtam, hogy miért nem éreztem semmi megbántódottságot, miért csak dühöt éreztem.
***
Zihálva tértem az ismerős partra, ahol múltkor voltam, és legbelül még jobban éreztem az azt ürességet, amit az előbb csak foszlányokban észleltem. Lesétáltam a homokba, a cipőmet is levettem, és a kezemben fogtam. Sétáltam a félhomályban, könnyes szemekkel, egyenesen a víz felé. A vizes homokra léptem, és vártam a legközelebbi hullámot, ahogy kisodorja a partra a hullámokat. El is ért hozzám, alig ért bokáig a víz, de semmi fájó hidegséget nem éreztem, csak a fejem zúgását, hogy mennyire gyorsan történnek a dolgok.
Miért fáj ez ennyire kibaszottul?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése